Szombaton a Gödöllői-dombság délebbi részén jártunk, ahol a teljes szintemelkedés mindössze 70 méter volt. A 30 fokos meleg, csalánerdő, benőtt utak nem könnyítették meg annak a 29 főnek sorsát, aki eljött. Előre nem várt okok miatt csak 12,5 km-t gyalogoltunk.

Isaszegen, a Polgármesteri Hivatalnál találkoztunk. Gabi Pécelen csatlakozott hozzánk, a pestiek pedig a túra indulópontján vártak ránk. Személygépkocsikkal (7 db) utazunk, telekocsi akcióban. A mendei vasútállomáson tettük le az autókat. A zöld jelzésen indultunk. Máris túlzásokba estem, mert úgy itt, mint máshol az út során, a  jelzések sűrűsége körülbelül megközelítette a nullát. Látni, hogy nincs gazdája ennek a területnek.

    Átmentünk a vasúti aluljárón, utána déli irányban haladva hamarosan  beértünk az erdőbe. A Vincellértanyánál nagy sikert arattak a barátságos pacik. Párszáz méterre innen csak egy jól kijárt út látszott (meg nem is figyeltem a GPS-t), így történhetett, hogy simán továbbmentünk egyenesen. Ötszáz métert kellett visszagyalogolnunk. Visszaérve a feltételezett leágazáshoz, azért nagy-nehezen sikerült megtalálni a letérő utat. Embermagasságú csalánokat eleinte bőszen csapkodtuk, kerülgettük, aztán beletörődtünk abba, hogy ez egy ilyen csípős növény. A dzsungelharc után kiértünk egy járható útra, az viszont visszavitt volna majdnem az indulási területre. Az előre betervezett hosszabb út (15,5 km) viszont járhatatlanul tele volt tövises cserjékkel. Ezért úgy döntöttem, hogy nem kísérletezünk vele, hanem a rövidebb úton megyünk ezután. Kellemes erdei úton 1,2 km-re jobbról bejött a Z jelzés, megmutatta magát, aztán eltűnt szinte véglegesen.

    Nagy hő-sokk ért, mikor kiértünk az erdőből, és szántóföldek között vezetett utunk. Tetejébe takarmányborsót és kalászost arattak, és időnként a poros úton elszáguldott mellettünk egy-egy megrakott pótkocsis traktor. A Farkasdi-szőlők felé vettük az irányt. Gyümölcsöskertek és nagyrészt felhagyott szőlők között értünk be Mendére. A katolikus templomnál lévő ismeretterjesztő táblát – mint mindenütt kis hazánkban – vandálok tették olvashatatlanná. Itt pihentünk egyet az árnyékban. Találkoztunk ismerős túrázókkal, akik a tápiószeleiek teljesítménytúráján vettek részt. Az ő tanácsukra kerestük fel az evangélikus templomot. Igazán megérte az összesen másfél kilométeres kitérő, mert a templom – számunkra - soha nem látott pünkösdi díszben pompázott. Elég sokat időztünk itt. A templomban elmondták nekünk, hogy alakult ki ez a pünkösdi szokás. Sok ismerőssel is találkoztunk, úgy a túrázók, mint a rendezők közt. Visszaútban az állomás felé még ettünk egy felejthető ízű fagylaltot.

 

A pár centis hó és a minuszok biztosították a téli túra hangulatát, mégsem volt olyan megerőltető, mint egy nagy hóban megtett út. 27-en voltunk és 15 km-t gyalogoltunk.

Gödöllőn találkoztunk 8 órakor, ide sok településről érkeztek az ITK-tagok. 5 kocsival indultunk tovább, de ezúttal nem messzire utaztunk, csupán a 10 km-re lévő Zöldházhoz.  Itt - az Erdészettől korábban megkért engedély alapján – leparkoltunk. Az első bő kilométeren még együtt halad a Z és a S jelzés. Mindjárt az első métereknél volt egy mászásunk – egy létra segítségével lehetett a kerítésen átjutni. Utunk során további három létrázásunk volt, de ez nem jelent gondot egy turista számára – legalább megvolt a beharangozott szintemelkedés. A folyamatosan emelkedő úton értünk fel a dombtetőre, ahol különvált a két jelzés. Mi a sárgán mentünk tovább. Alig észrevehető le- s föl menet után a Látóhegyen voltunk. Innen lejtett az út egészen az Erzsébet-pihenőig.

          Ha már a neve is pihenő, nem tehettünk mást, megpihentünk mi is. Persze a havas padokra leülni nemigen lehetett, így „állva ettünk, mint a lovak”. Továbbindulva most már a kék jelzésen, az Ebédlő-úton haladtunk. A térképen jelzett Szkíta-halomsírokat kigúvadt szemekkel se láttuk meg. Kényelmes úton haladva a Ménescsapás-tetőre értünk, ahol a Z jelzésre, és egyúttal lejtős útra is váltottuk. Az útnak neve is van: Rab Jancsi-út. A lejtős szakasz a Nagy-völgyig tartott, innentől egészen a Faház-tetőig ismét emelkedett.

          Mikor letértünk a Z jelzésről, kicsit megálltunk pihenni, elemózsiázni. Ezt követően alig emelkedő úton a Faház-tetőre értünk. Innen korlátozott kilátás nyílik Domonyvölgy felé. A csúcs után már nem mentünk vissza ugyanazon az úton a zöld jelzésre, hanem szép erdőnyiladékban – igaz a végén meglehetősen meredek szakaszon – értük el a reggel már bejárt mélyutat. Még egy létrázás várt ránk, aztán már a kocsiknál is voltunk. Akivel csak beszéltem, mind azt mondta, hogy jólesett neki e téli túra.

A tavalyi évhez hasonlóan idén is megtartottuk Mikulás-kereső túránkat – a kisgyerekek miatt ezúttal is volt rövidítési lehetőség. A túrát közösen szerveztük az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti Körével, akik delegálták a Mikulást és a Krampuszt is. Kellemes időben 70-en voltunk.

    A túra előkészítéseképp a létszámnak megfelelő mézeskalács-Mikulást Babi elkészítette, bevásároltunk, csomagot készítettük. Szombaton 9 óra után taláIkoztunk az isaszegi vasútállomáson. Nem is volt kis feladat ennyi ember megjelentét konstatálni – főleg úgy, hogy a nevezési listát otthon felejtettem. Azért pár perc alatt sikerült megoldani a feladatot. Az aluljárón átbújva a Tőzeg-tavak felé vettük az irányt. A tavat félig jég borította. Voltak köztünk nagyon jó erőben lévő, fürge gyerekek, ezért minden kanyarnál be kellett várnunk a lemaradottakat. Erre kicsit még rá is játszottam a várakozásokra, nehogy túl hamar érkezzünk a tetthelyre. Felkapaszkodtunk a Bolnokai-dombhátra. Sokan elszörnyedve látták, hogy egy meredek lejtő után a szemközti gerincre is fel kell mászni. Ez volt a Szarka-berki-dűlő. Innen megint leereszkedtünk, majd a Természetvédelmi terület mellett elhaladva egy szépívű kocsiúton a Kereszt-hegyre értünk fel. Itt nagy Mikulás-keresésbe kezdtünk. Elterelő hadmozdulatokat kellett tennünk, mert a Mikulás még nem ért ki a megbeszélt helyre. Kiérkezését nehezítette az előző napi szélvihar által útra döntött fenyőfa is, melyet előbb félre kellett ráncigálni. Időhúzásként először rossz irányba indultunk, ahol esélyünk se volt rá, hogy megtaláljuk a Mikulást. Mikor telefonon megkaptam a kedvező híreket - miszerint már helyén van a Mikulás -, elindultunk a jó irányba.

    A gyerekek előbb a Krampuszt fedezték fel. Nagy versenyfutás kezdődött, ki ér oda először. Ezt követően hamarosan a Mikulást is megtalálták egy fenyőfa alatt. Minden jó gyerek megkapta ajándékát – később pedig a jó felnőttek is. Bátor és talpraesett gyerekek verseltek, énekeltek is – ők külön jutalomban is részesültek. A felnőttek jutalma a finom forralt bor volt, melyet a nyugdíjasok készítettek számukra. Mikor mindenki megkapta a magáét, különváltunk. A kisgyerekes szülők, nagyszülők egy rövidebb úton visszaindultak a vasútállomásra.

    Húszan voltunk azok, akik még nyolc kilométerrel megtoldottuk a Mikulás-kereső túrát. A Kereszt-hegy gerincén indultunk tovább. Jobb oldalon ligetes hegyoldal, baloldalt zöld vetés mellett haladtunk. A szántóföld után fiatal tölgyerdőt értünk el. Ennek szélén először balra fordultunk, majd mielőtt betértünk volna az erdőbe, megebédeltünk. Olyan jó melegen sütött a nap, hogy le is lehetett ülni a földre. Hátizsákjainkból még finom sütemények, forralt bor, pálinka is előkerült. Továbbindulva a volt honvédségi területnél balra, majd ismét balra fordultunk. Pár kilométert gyalogolva elértük Gazda-erdőt és a Z+ jelzést. Immár ismerős, saját festésű úton haladtunk, bár helyenként munkagépek által kitaposott út más irányba csábított, mint amerre a jelzés halad. Elértük az Isaszeg-Pécel országutat. Akinek sietős volt a dolga - az valamelyik családtagját kocsival iderendelve - itt abbahagyta a gyaloglást. A nagy többség továbbment, majd ismét felkapaszkodva Kereszt-hegyre, ott voltunk, ahol korábban a Mikulást megtaláltuk. Széles úton elértük a Képes-fát, majd a Polgármesteri Hivatalnál balra fordulva a vasútállomásra értünk. Itt fejeződött be túránk, amely idáig 14,5 km-t kóstált.

 

Imádunk túrázni, de a „változatosság gyönyörködtet” szólás igazolására időnként másfajta szórakozást is művelünk. Ilyen a minden évben megtartott ITK-majális is. Többen voltunk (41 fő), mint egy átlagos nézőszámú magyar focimeccsen.    A szombati majálist megelőzte egy szerdai útvonal-bejárás, melynek során 4 db ugratót is találtunk, melyet az erdőnyűvő crossmotorosok építettek. A legborzasztóbb az, hogy az ugrató megépítéséhez szétszedték az esőbeálló tetejét is. Mindezt védett tájvédelmi körzetben! Az erdei pihenőnél tapasztaltak sem vetnek jó fényt kis hazánkra. Marival összeszedett szemetet rásóztuk Sanyiékra, akiknek 120 literes kukája teljesen megtelt avval. Ezenkívül még egyszer visszamentünk Sanyival, hogy az üvegcserepeket összeszedjük egy vödörbe. Az is megtelt teljesen. Mi, akik szeretjük a természetet, sohasem fogjuk megérteni ezeket az embereknek álcázott barbár szemetelőket, vandálokat. Félek, hogy az általunk teremtett rend nem lesz hosszú életű, hiszen pl. ugyanazon erdei pihenő alsó részén lévő másik csapat is simán otthagyott egy zsák szemetet – ők legalább összegyűjtötték. De vajon mit gondolnak, kinek lenne a kötelessége, hogy elszállítsa onnan? Kár, hogy nem láttuk az otthagyott zsákot mikor elmentek, mert biztosan szóvá tettük volna. Sajnos ilyen dolgok beárnyékolják a majálisi hangulatot. Hogy egy jó hírt is mondjak, a Pilisi Parkerdő munkatársai a héten a Honvédsírokhoz vezető út mellett lévő esőbeállókat felújították, lefestették. Köszönjük nekik, és reménykedünk, hogy sokáig fog rendeltetésének megfelelő funkciót ellátni.

    Magára a bográcsolásra 9 órától gyülekeztünk. Mivel előző éjszaka hatalmas eső volt, vittünk száraz, felaprított fát a begyújtáshoz. Most csülökpörköltöt főztünk 15 kg első-, és hátsó csülökből. Előző nap előkészítettük a húst, felkockáztuk, lefejtettük a csülök bőrét és a zsirosát. A zsíros részt ledaráltuk és kisütöttük otthon, ezeket készen kivittük szombaton. Kinn már nem sok dolog akadt, maradt idő bőven beszélgetésre. Kívánságra egy másik bográcsban krumplit is főztünk. Bő három óra így is kellett, míg elkészült a csülök. Azért senki se unatkozott, ha netán pedig megéhezett, talált magának százféle harapnivalót, süteményt. Fél kettőkor megebédeltünk, borozgattunk, sziesztáztunk.

    Három óra után indultunk, hogy kicsit lejárjuk a bőséges ebédet. A Szobor-hegyet kerültük meg, majd a piros jelzésen a Honvédsírokhoz jutottunk. Itt kicsit elidéztünk, majd egy mély horhoson keresztül értünk vissza bográcsolóhelyünkre. Hat óra felé szedelőzködni kezdtünk, rendet csináltunk magunk után, majd hazafelé indultunk. Azt hiszem ez a nap is jól sikerült.