Öt vendégünkkel együtt kerek negyvenen voltunk kíváncsiak a Mátra egy kevésbé ismert szurdokvölgyére, a Szakadás-árokra. Szebb tavaszi időt nem is kívánhattunk volna magunknak. 15 km-t gyalogoltunk, emellett megnéztük még Tar két nevezetességét is.

    Egy egész karavánnyi kocsi (10 db) gyűlt össze Gödöllőn a vasútállomás mellett. A Gödöllő – Hatvan – Pásztó útvonalon értünk Tarra. Az Attila út végén leparkoltunk és némi cihelődés után elindultunk. Az első meglepetés akkor ért, mikor a sárga sáv jelzés helyett K+ jelzést találtunk. A S jelzés valószínűleg most van átalakulóban, mert pár helyen - egymásnak ellentmondóan is - találkoztunk érvényes és hatálytalanított változatával is. Alig 100 m után elértük a Szalajka-patakot, melyen kiépített helyen áthatoltunk. Az Alsó-Csevice-forrásnál megálltunk egy kicsit, hogy megkóstoljuk annak finom vizét. Kényelmes, erdei úton másfél kilométert mentünk, mikor egy kis vízfolyás keresztezte utunkat. Ez már a Szakadás-árok kezdetét jelentette, ezért elhagytuk a jelzett utat és behatoltunk a szurdokba.

    Eleinte még csak bedőlt fákat kellett kerülgetnünk, de utána egyre több helyen találtunk vizet is a mederben. A kevés múltbeli csapadék miatt ezek már inkább állóvizek, tócsák voltak. Állandóan kerülgetve e - avarnak álcázott - vizeket, kerestük azokat a helyeket ahol nem süllyedünk el. Látványos, szűk sziklaszoros után egy-egy mélyebb víz miatt torlódások alakultak ki, míg mindenki át nem jutott ezeken. Volt olyan hely, ahol óvatosan a víz szélén át lehetett jutni, de olyan is volt, ahol egy le-lesüllyedő fatörzs volt a palló. A fiúk hathatós segítséget nyújtottak abban, hogy a lányok száraz lábbal juthassanak tovább. Aztán eljutottunk egy olyan szűk szoroshoz, melynek alján ismeretlen mélységű víz állt. Egyedül Hajni mászott át a keskeny sziklapadkán, míg volt aki a vízmélységet saját maga tapasztalta ki, miután belecsúszott abba. Jobbnak láttuk innen visszafordulni, de így újból át kellett jutni a fatörzses szakaszon. Kimásztunk az árokból; mellette egy darabig még kocsiút is vezetett. Aztán ismét a csak az árok maradt, annak is az úgynevezett vizes szakasza. Azért hol padkákon, hol sziklatömb alatt átbújva, de lehetett benne haladni. A többség azért már nem vállalta be a vizes szakaszt, hanem az árok feletti hegyoldalban oldalazva haladt tovább. Mikor véget ért az árok - vagy legalábbis útirányunknak nem megfelelő irányt vett fel – meredek partoldalon kimásztunk abból.

    Ezután túránk kevésbé fárasztó, de - ezzel arányosan - kevésbé látványos része következett. Előbb a Kő-erdő oldalában haladtunk jelzetlen úton, majd rátértünk az Országos Kéktúra Mátraverebély-Ágasvár közötti szakaszára. Ezen csak Agyagos-tetőig (szép kilátás Bátonyterenye felé) mentünk, majd jobbra egy széles erdőgazdasági úton folytattuk utunkat Fenyvespusztáig. Itt nagyobb pihenőt tartottunk, majd – a Szalajka-patak hídján átkelve - megnéztük az 1925-ben dr. Tuzsony János által alapított arborétumot. Igazi látványossága egy hatalmas Atlas-cédrus. Továbbmenve láttuk, hogy a sárgajelzést hatálytalanították, így előbb felkapaszkodtunk a Vár-bérc oldalába, ott jobbra fordultunk, és láss csodát, frissen festett S jelzésekkel találkoztunk. Ezeket is elhagyva visszaereszkedtünk a Szalajka-patak völgyébe, majd azon visszajutottunk a kocsikhoz – közben még egy pihenőt tartottunk az Alsó-Csevice-forrásnál. Szégyenszemre a Felső-Csevice-forrást sem oda-, sem visszafelé nem találtam meg. Hazaindulás előtt kocsival még elmentünk a Szt. Mihály templomhoz (XIII. századból való szentélyek), és felkerestük Pokoljáró Tar Lőrinc udvarházának romjait is. Egyik vendégünk az út végére taggá vált.

 

A Mátraverebély-Mátraszentistván kéktúra útvonalat 2010 márciusában már bejártuk. Ismétlésre az akkor hiányzók kedvéért került sor. A jelentkezési felhívásra heten jelentkeztek, öt klubtag és Csaba két vendége. Vonattal 9 óra tízre értünk Mátraverebélyre. Bélyegzés után indultunk. Az első egy kilométer szinte sík úton vezetett, utána viszont elkezdtük fogyasztani a 740 méteres szintemelkedést. Helyenként kissé sáros volt az út, amely állapot teljesen megszűnt, mikor már magasabbra jutottunk. Eléggé széthúzódott a csapat. Még az Agyagos-kilátó előtt mindenkit bevártam, közben megérlelődött bennem az igény, hogy Galyatetőig (1048 m szintemelkedés) menjek, vagy menjünk úgy, hogy ugyanazt a buszt elérjük, mint aki „csak” Mátraszentistvánig gyalogol. Ehhez erős tempót kell diktálni, nem is csoda, hogy más nem lelkesedett az ötletért. Ott megegyeztünk abban, hogy rámtelefonálnak, ha elérik a buszt Mátraszentistvánon, és hogy ők hatan - nem szétszakadva - együtt maradnak.

     Szóval én csak mentem-mentem eléggé erőltetett menetben. Annyi időm azért volt, hogy ahol kilátás nyílt akár észak, akár dél felé, ott egy fénykép erejéig megálljak. Igaz sokat nem lehetett látni, mert ködfoltok lepték el az alacsonyabb helyeket, meg erősen felhős volt az ég, néha még kis hószállingózás is adódott. Ahol a kék jelzés vezetett, ott egy-két centiméteres hó volt az úton. Ez csak a falukban jelentett kis gondot, ahol a gépjárművek síkossá döngölték azt. A mátraszentistváni sípályán viszont – legalábbis messziről nézve már elég nagy – (igaz valószínűleg síelésre alkalmatlan) hó volt. Ezt onnan gondolom, hogy a felvonók még nem jártak. A galyatetői kilátót most újítják fel. A most is dolgozó emberekkel beszédbe elegyedtem: elmondták, nem csak megújul a kilátó, de 10 méterrel magasabb is lesz. Ez jó hír, mert a megnőtt fák miatt már nem alig lehetett kilátni. Pár méterrel voltam csak a buszmegállótól, mikor Babi telefonált, hogy a (14:13-as) busz megállójánál vannak – de csak négyen. Az történt ugyanis, hogy technikai szünetet tartva két vendégünk lemaradt. A többiek vártak rájuk, eleinte türelmesen, aztán kevésbé úgy. Próbálkoztak telefonálással, de nem volt térerő. Mikor olyan helyre jutottak, ahol már ez is megadatott, ők már elég messze jártak – méghozzá Bátonyterenye irányába. Mieink felajánlották, hogy megvárják őket, jöjjenek vissza a kék jelzésig. Erre viszont vendégeink nem voltak hajlandók, mondták, ne törődjenek velük, ők megoldják hazamenetelűket. Hát igen, ez már több, mint az általam sokat emlegetett 2 %-os káló!

    A buszon találkoztam a maradék négy emberrel. Gyöngyösön vonatra szálltunk. Vámosgyörkön egy cukrászdában finom sütemények felevésével töltöttük a csatlakozás 50 perces kényszerű idejét. Kati a cukrászdában, Csaba a vonatállomáson hagyta el túrabotját – igaz Katiét visszarohanva még megmentettem. Ez egy ilyen elvesztős nap volt! A vonatban rengeteget nevettünk azon, hogy ezentúl hogy megugrik az ITK létszáma, mert mindenki Csabára bízza elveszteni óhajtott feleségét.

 

Kétnapos túránkat Kékestetőről, a Szanatórium mellől indítottuk, Mátrabércen, a Keleti-Mátrán keresztül értünk Sirokra, innen másnap jutottunk el Szarvaskőre (a hol Mátrához, hol Bükkhöz sorolt) dombvidéken keresztül.

    Reggel hat órai vonatindulással, gödöllői, vámosgyörki átszállással jutottunk el Gyöngyösre, ahol átsétáltunk a buszmegállóba. Onnan indult az a busz, melyen pesti túratársaink is érkeztek, így már együtt mentünk fel Kékestetőre. A Szanatórium mellett volt a busz végállomása, egyben nekünk bélyegzőhelyünk is. Miután a dokumentálás sikeresen megtörtént, elindultunk Első állomásunk a kékestetői csúcskő volt. Körbenézve láthattuk a TV-tornyot és a hatvanas évek elején épült andezit-kilátót.

    Nagyon kellemes időben, még inkább kissé hűvösben kezdtük az ereszkedést. Előbb a tévétorony kerítése mellett haladtunk idős bükkösben. Elsőnek a Szent Erzsébet-kereszt, és a mellőle nyíló nagyszerű kilátás késztetett megállásra. Különösen alakú sziklák mellett elhaladva értünk Sas-kőhöz. Itt található egy emlékmű is, mely az első világháborúban elesett turisták emlékére készült. Továbbhaladva Disznó-kőről volt páratlan kilátás a Parádi-medencére. Bélyegeztünk a Hármashatárnál, később pedig a Nagy-Szár-hegyről a Tarjánka-völgybe lelátva nosztalgiázhattunk, hogy már ott is jártunk. Megmásztuk az Oroszlánvárat, ami nem is jelentett olyan nagy kihívást, inkább a lejtmenet volt veszélyesebb, nem csak a meredeksége, hanem a csúszóssága miatt is. A Domoszlói-kapunál is jártunk tavaly, de akkor nem a kéken mentünk a Kis-Zúgó-hegy felé. Ami viszont közös volt avval az úttal, az az volt, hogy a Szederjes-tetőre még mindig meredek úton lehet feljutni. A Jóidő-kút nagyon szerényen csordogált, de finom és jó hideg volt a vize. A Cseresznyés-tetőn át jutottunk Gazos-kőre, ahonnan beláthattuk Recsket, a Búzás-völgyi-tavat, sőt még a távolabbi falvakat is. A legkedvesebb látnivaló mégis az először meglátott Sirok és a felette trónoló vár volt – annak ellenére, hogy még légvonalban is öt kilométerre volt. Még egy-két kisebb tetőre kellett felkapaszkodni, de visszavonhatatlanul elkezdtünk ereszkedni. A volt siroki vasútállomáson bélyegeztünk füzetünkbe, aztán egy előre bejárt úton, a Parádi-Tarna hídja után mezőkön, egy rozoga hídon átkelve a falu szélére értünk. Míg én visszamentem két lemaradt lányért, egy kedves helyi lakó meghívta a társaság többi részét egy pohár borra, pálinkára.

    Majd’ 23 km-t megtéve elértünk szállásunkra a Motelhez. Megbeszéltük a szomszédos étteremben, mikor megyünk vacsorázni. Az ételsort a bejárás során kapott étlapról már előre lebeszéltem, így semmi meglepetést nem okozhattunk. Elfoglaltuk szobáinkat, gyors zuhanyozás, és a szállásdíj kifizetése után máris mentünk vacsorázni. Finom étkeket kaptunk, a felénk megszokottnál olcsóbban. Többeknek még arra is maradt ereje (lévén, azon a hétvégén volt a siroki Várnapok rendezvénye), hogy a zene irányába haladva felkeresse a színpadot, sőt még táncra is perdüljön.

    Reggel hatkor keltünk, hét órakor egy közeli kis bolt előtt vártuk a nyitást. Be kellett vásárolnunk vasárnapra ételt, italt. Kenyér, péksütemény nem volt, helyette puffasztott rizst vásároltunk. A falu központjában aztán találtunk nyitvatartó boltot, zöldségest, sőt még péket is (a puffasztott rizs a „kispadra” került). Felkapaszkodtunk a vár felé vezető úton, és a szabadtéri színpad közelében lévő nagy tűzrakóhelynél megreggeliztünk. A bőséges reggeli után kissé nehezünkre esett felkapaszkodni az Apáca- és Barát-sziklához, meg a közelében lévő Törökasztalhoz. Onnan viszont nagyszerű a kilátás a várra, falura, Mátrára. A sziklák után még kicsit emelkedett az út, aztán megnyugodott. Az újabb emelkedő csak az Alma-lápa-tetőre való feljutáskor következett. Rozsnakpusztán egy árnyas fa tövében pecsételtünk. Egy keskeny aszfaltúton, különösebb látnivalók nélküli vegyeserdőben haladtunk. A Kavics-bérc nyergébe való feljutást észre sem vettük, annál inkább az országút melegét, mikor egy kilométeren kénytelenek voltunk azon gyalogolni. Ekkora már igencsak befűtöttek odafennt. Szerencsére a Laskó-patak hídja után ismét erdőben folytatódott az út. Már csak egy emelkedő, a Gilitka lekűzdése várt ránk. Szarvaskőhöz közeledve látványos völgy mellett (Major-oldal) haladtunk. Jó tempóban haladtunk, ezért szóba került egy tervezettnél korábbi busz elérése is. Ez csak egy kis futás révén, mellbedobással sikerült úgy, hogy az elől haladók megkérték a buszvezetőt egy kis menetrend-szabotálásra. Ezen a napon 19 km-t gyalogoltunk igen melegben.

    Egerben már nem kockáztattunk egy vonathoz-futást, ezért egy pinceborozó hűsébe menekültünk. A hőség után nagyon jól esett egy pohár bor (vagy éppen korsó sör). Sokáig nem időzhettünk, mert indulni kellett a vonatállomásra. Kétnapos gyaloglásunk legnagyobb megpróbáltatása akkor ért, mikor a pince hűséből kilépve 1,4 km-t kellett trappolni 30 fokos melegben az állomásig. Füzesabonyban át kellett szállnunk egy agyonzsúfolt újhelyi gyorsra, majd Gödöllőn a végre a klimatizált „pirosra”.



Nehéz, de szép volt ez a kéktúra-szakasz. Az első nap teljesítettük az OKT legnehezebb szakaszát. A második nap inkább a meleg volt fárasztó, mint a gyaloglás. A busz-vonat kombó miatt legalább 45 km-t tettünk meg a két nap alatt úgy, hogy felfelé 1136 m, lefelé 1934 m volt a szintkülönbség.

 

Minden tavaszon négynapos túrát rendezünk. Az idei célpont a Mátra északi oldala volt Parádsasvár kiindulóponttal. A négy napból hármat javarészt túrázással töltöttük. A negyediket pedig a környék nevezetességeinek felkeresésével. 17-en indultunk, de vasárnapra már 20-ra gyarapodott létszámunk.

04.29. Csütörtök

    6:45-kor találkoztunk Gödöllőn a vasútállomásnál, ahová helyből, Isaszegről, Zsámbokról, Budapestről futottunk össze.  Aszód (itt is csatlakoztak hozzánk ketten) – Hatvan (újabb csatlakozó) – Gyöngyös (bevásároltunk a közös kajához) útvonalon értünk szálláshelyünkre, Parádsasvárra. Elfoglaltuk szobáinkat, megreggeliztünk, a romlandó élelmiszereket hűtőszekrényekbe pakoltuk.

    Mindezek után belevágtunk első túránkba. Piros sáv jelzésen utunk elején elhaladtunk a Károlyi-kastély mellett, majd a Gyalogút-bércen gyönyörű napos időben araszoltunk felfelé. A Mátra-nyereg előtt kis ideig az országúton kellett haladnunk, majd a kéktúra útvonalát elhagyva a K+ jelzésen kemény emelkedővel értünk fel Csór-hegyre. Ez már a Mátrabérc túra útvonala. Sajnos a Kós Károly kilátóra való felmenetellel nem fáradtunk ki túlságosan, lévén az kidőlve a földön feküdt. Csór-hegy után már alig emelkedett az út, helyenként páratlanul szép kilátással Parádsasvárra, a Mátra-gerincre. Így értünk fel Nagy-Lipótra (752 m). Az út innen erősen lejtett, különösen a Kis-Lipót után, ahol pár méteres fákkal eresztettük le egymást meredek lejtőn. A Mogyorós-völgyben már sétaúttá szelídült a táj. Parádsasváron elhaladtunk a bezárt Parádi-víz pavilon-, majd az Ybl Miklós tervei alapján épült Károlyi-kastély mellett. A túra hossza 12 km volt.

    Visszaérve szálláshelyünkre megvacsoráztunk, beszélgettünk. Vacsorafőzéssel nem sokat kellett pepecselnünk, mert Hajni már lesütve hozta az oldalast, így már csak a zacskós levest, és a krumplit készítettük el frissiben.

04.30. Péntek

    Svédasztalos közös reggeli után kocsival túránk kezdőpontjára, a Recski Nemzeti Emlékhelyre mentünk. A kiállítást nem tudtuk megnézni, mert az csak május 1-jén nyit. A hely szelleme így is megejtett mindenkit.

    Piros kereszt jelzésen, ragyogó időben, minden megerőltetés nélkül jutottunk el a Várbükki turistaházig, ahol elemózsiáztunk. A ház melletti nagy réten kicsit keresgéltük a továbbvezető jelzést, de az erdőben már ismét nagyon jók voltak a festések. Az Oroszlánvár csúcsát északról-keletről megkerülve a Domoszlói-kapuhoz jutottunk, elérve az OKT-t. Mi azonban nem azon mentünk tovább, hanem a K+ jelzésen. Ennek oka az volt, hogy ez az út visszavezetett az Emlékhelyhez. A meghirdetett program szerint ez volt a kedvezményezett táv. A kék kör jelzésig mindnyájan együtt mentünk, ott vált ketté a csapat. A hosszabb távot választók hamarosan elérték a Szegediek kútját, és megkóstolhatták hideg, jóízű vizét. Folyamatosan emelkedő úton a Kis-Zúgó-hegynél megint elértük az OKT-t. A hegytetőn megebédeltünk. Tele hassal nem esett jól az a még 50 m emelkedő, amit le kellett győznünk ahhoz, hogy a Szederjes-tetőre érjünk. A kilátás viszont nagyszerű volt Kékestető irányába. Az út innen folyamatosan lejtett. A Jóidő-kútban alig volt egy kis víz. Képesfánál búcsút intettünk az országos kéknek, és majdnem utunk végéig a sárga sáv jelen mentünk. Jámbortanyánál értük el aznapi utunk legmélyebb pontját, aztán a rajt-célig ismét emelkedni kezdett az út. Kis kavart okozott az a tény, hogy a térképeken feltüntetett S+ jelzés helyett valójában S sáv jel díszeleg a fákon. Ezt a kis bizonytalanságot leszámítva, végig jók voltak a jelzések – és ez elmondható minden mostani túránkra is. A túratávok 9 és 14 km-esek voltak.

    A rövidebb távot választók nem tétlenkedtek megérkezésünkig: bográcsban rotyogott a gulyásleves, sült a lángos a konyhai gáztűzhelyen. Vacsora után (miközben két új túratársunk érkezett) sétáltunk szálláshelyünkön lévő arborétumban, beszélgettünk, társasági életet éltünk.

05.01. Szombat

    Ezen a napon – javarészt kocsival – a környék nevezetességeit jártuk be.

Először Parádfürdőn áltunk meg, hogy megnézzük a Cifra Istállót. Még nem volt nyitva, ezért elsétáltunk az Állami Kórházhoz, és a mellette lévő kis állatkerthez. A kórházban lévő freskótermet nem sikerült megnéznünk, de az ásványvíz múzeumot igen. Visszaérve már nyitva volt a Cifra istálló, és benne a Kocsimúzeum. Meg is néztük.

    Innen Sirokra mentünk, közben áthaladunk Parádfürdő és Recsk között a védett gesztenyefasoron. Sirokon a parkírozóból felsétálunk a várhoz, amely - a felújítási munkák ellenére – látogatható volt. A vártúra után felgyalogoltunk a Barát- és Apáca-sziklákhoz. Ezt követően a barlanglakásokat néztük meg.

    Következő állomásunk Recsk volt, ahol egy csevicekutat kerestünk fel. Sokat kínlódtunk a víz felhúzásával, míg meg nem szánt egy helybéli lakos, és hozott egy erre a célra kifejlesztett lesúlyozott vödröt. A víz ízét illetően megoszlottak a vélemények.

    Parádon megnéztük Asztalos Joachim fafaragó kiállítását, majd Parádóhutára utaztunk, ahol Klarissza csevice-forrást kerestük fel, megkóstoljuk vizét.

Esti programunk hasonlóan zajlott az előző napokéval.

05.02. Vasárnap

    Reggeli után összepakoltunk – időközben Babi is csatlakozott hozzánk - és kocsival a 10 km-re lévő Ilona-völgybe mentünk, miközben egy másik szép fasor között haladtunk. Meglepő módon esni kezdett az eső. Beöltöztünk esőkabátokba, úgy indultunk.

    Az Ifjúsági tábortól Z jelzésen kezdtük meg a túrát. Mire egy km megtétele után elértük a Z kör jelzést, elállt az eső. Látványos patakvölgyben értünk az Ilona-völgyi vízeséshez, mely kis hazánk legmagasabb természetes zuhataga. Fényképeztünk, majd fagyökerekkel könnyített meredélyen a vízesés tetejéhez mentünk. Az út továbbra is emelkedett. A Markazi-kapunál – túráink során immár sokadszor – megint a kéktúra útvonalán találtuk magunkat. Most csak fél km-t mentünk rajta, majd a S sáv jelzésen folytattuk utunkat – szinte végig lejtőn. Rózsaszállásnál 2 km erejéig csatlakozott hozzánk a S+ jelzés is. A Macska-lyuk nevű völgyben értünk vissza kocsijainkhoz. A túratáv 11 km volt.

    Hazafelé először Tarnaszentmárián álltunk meg, ahol megnéztük Magyarország legrégibb – hajója X. századbeli – templomát. Pár percet várnunk kellett, mert májusi litánia volt a templomban, de megérte, mert igen különös, altemplommal is rendelkező kis templomot láthattunk.

    Ezután Kisnánára, a várhoz autóztunk. Ebben az évben ez volt az első nap, hogy látogatható a vár, és a vele közös területen lévő Tájház is. Lakópalotája a XI-XII. sz-ban épült, de csak a XV. sz-ban válik várrá azáltal, hogy a Kompoltiak erős kőfallal vették azt körül – és befoglalták abba a jobbágyfalu plébániatemplomát is. A vár területén nagyszabású rekonstrukció zajlik, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, nem mindenki megelégedésére szolgáló építészeti megoldásokkal. Ezután már csak a hazautazás volt hátra.



Úgy érzem – és ebben mások is megerősítettek -, hogy jól sikerült a négynapos túránk.