Október 6-án csodálatosan szép időben könnyű túrát tettünk a Visegrádi-hegységben. Vendégeinkkel együtt 17-en voltunk, 15 és fél kilométert gyalogoltunk.    A megszokott létszámhoz képest meglepően kevesen jelentkeztek erre a túrára, pedig jó időt ígértek e mesterség jósai. Talán az őszi kerti munkák, szüreti idő miatt történhetett ez. Isaszegen, Gödöllőn, Szentendrén gyűltünk össze. Az utóbbi helyen csatlakozott hozzánk három szimpatikus fiatal vendégünk is. Dunabogdányba autóztunk tovább.

    A kempingnél állítottuk le az autókat, a Duna-parton kezdtük gyalogtúránkat – egyelőre bicikliúton. Elhaladtunk az aranyos Rókus-kápolna mellett, majd a parti ösvényen mentünk tovább. Az alacsony Duna-vízállás miatt kis szigetecskék, homokpadok álltak ki a vízből. A Kisoroszi felé vezető kompállomásnál hagytuk el a Dunát. Az országút túloldalán egy Áprily-emlékmű jelezte számunkra, hogy már az Áprily-völgyben vagyunk. Igen szép, mély árok mellett emelkedett az út. A völgyet elhagyva egy jobb kanyar bevétele után tovább kapaszkodtunk felfelé, mígnem Mogyoró-hegyre nem érkeztünk. Nagy élet volt a hegyen. Az erdei iskolából kirajzó gyerekek szájából öröm volt számunkra hallani az ujjongást, miszerint „Jaj de jó, megyünk kirándulni!”. Mi is jól jártunk a gyerekekkel, mert nekik kinyitották az Erdei Művelődés Házát, így belülről is meg tudtuk nézni azt. A ház mellett megreggeliztünk, miközben csodálhattuk a Duna túlsó partját és a mögötte lévő hegyeket.

    Reggeli után az Erdei Iskola mellett folytattuk utunkat, majd a Canopy-pálya alatt többször áthaladva az exkluzív Nagyvillám Étteremhez értünk. Tovább emelkedve a Zsitvay-kilátó bukkant ki az erdőből. Megváltottuk belépőjegyünket és megnéztük a kilátóban lévő kiállítást, és persze a csodálatos panorámát. A nagy parkírozó mellett megkerestük az országos kéket és a K+-t, azon mentünk tovább. A Hátsó-Fekete-hegy után otthagytuk az OKT-t és csak K+-en mentünk tovább. A kényelmes, széles útról egyszercsak hirtelen balra betért jelzésünk. Ezt nem vettük észre, szerencsére alig pár tíz méterrel mentünk túl rajta. Következő – immár tervezett – letérőnk a Küllenberg-forráshoz vezetett. Oda-vissza ez fél kilométer többletet jelentett, de nagyon megérte. A völgy is nagyon szép volt, a forrás vize pedig rendkívül finom. Itt ebédeltünk meg.

    Visszatértünk az imént elhagyott útra, melyen – a térképpel ellentétben – a K+ jelzések már nem díszelegtek a fákon. Így is elértük a zöld sáv jelzést, azon – jobbára szőlők, víkendházak között lejtőztünk be Dunabogdányba. Rengeteg ember korzózott a Duna-parton. Mi is lesétáltunk a partra, kicsit élveztük a meleget és tájat, majd elindultunk hazafelé.

 

    Mivel Prédikálószékre, szerintem a Dunakanyar legpompásabb kilátóhelyére igyekeztünk, nagyon fontos volt számunkra a tiszta idő. Nem kellett csalatkoznunk, azt hiszem ennél szebb időt ki sem foghattunk volna. Biztosan besegített ebben az is, hogy Jutka – bár eljönni nem tudott – egy imát elmormolt értünk.
    Szokásunkhoz híven telekocsi-akcióban utaztunk, bár ez most – különböző fellépő problémák miatt – nem szó szerint volt értendő. Isaszegi, gödöllői találkozó után 5 kocsival indultunk háromnegyed nyolckor. Áldás számunkra az M0-ás, mert a Pilis, Visegrádi-hegység nagyon könnyen megközelíthető rajta. Szentendrén, Pilisszentlászlón keresztül érkeztünk Lepencére. Ott vártak ránk, akik Pestről busszal jöttek, így vált teljessé csapatunk 20 taggal és 3 vendégünkkel.
    A földből kinőtt hatalmas welness-szálló, és a lassan földdel egyenlővé váló termálfürdő között indultunk el felfelé a Császár völgyben. Az első kilométert aszfaltúton kellett megtennünk. Ez nem volt egészen veszélytelen, mert sok autó a kanyargós úton eszeveszett tempóban jött szembe (pedig a vízátfolyások rendre le voltak fagyva). Az első szép sziklaalakzatot (Bella-szikla) az út jobboldalán láthattuk. Szerencsére hamarosan balra elhagytuk az országutat, és az Ágas-patak mellett folytattuk utunkat. Persze előbb át kellett rajta kelni, ami azért nem volt egyszerű feladat a kövekre ráfagyott jég miatt. Mindenki sikerrel vette az akadályt. Hiába vártam élesre töltött fényképezőgéppel a patak túloldalán egy jó kis vízbecsúszást megörökítendő – az egyetlen ember, aki lecsúszott a kövekről az én voltam.
    Enyhén emelkedő úton - olyan különleges nevű hegyek között, mint a Szatyor- és Disznós-hegy – értünk fel Király-kunyhóhoz. Valóban ilyen kunyhóik lehettek valaha a királyoknak, mert mai felfogásunk szerint már igen szép házakat, és egy kis tavat is találtunk ott. Pár percnyi pihenő után indultunk tovább felfelé. Jelzés egy szál se volt, annak ellenére, hogy rajthelyünktől kezdve térképünk szerint Z+-en jöttünk idáig is, sőt ezentúl is egészen a P háromszög jelig. A Kis- és a Nagy-Disznó-hegy (mennyi disznó a környéken!) között haladtunk. Időnként villanypásztor keresztezte utunkat, de ez nem jelentett nehézséget, mert helyenként kapcsoló volt mellette, máshol kiakasztható volt a vezeték. Tájékozódásunkat segítette, hogy a Google-ról kinyomtattam ennek a területnek műholdképét, melyen jól kivehetőek voltak a kocsiutak, elágazások. Egyszer ugyan 100 m-el túlmentünk, mert a kivágok fák takarta utat nem vettem észre. Felfelé haladtunkban időnként kibukkant a fák közül Visegrád, és a Duna egy-egy szelete.
    Az igazi szép kilátás viszont akkor várt ránk, mikor – immár a P háromszög jelzésen – felértünk a 639 m magas Prédikálószékre. Innen azért olyan csodálatos a kilátás, mert pont szembe állunk a Szent Mihály-heggyel és a Hegyes-tetővel, mögötte ott az egész Börzsöny. A Duna patkójának mindkét szárába belátunk, sőt jobbra jól kivehető a Naszály, balra pedig a Burda-hegység. Miután jól kicsodálkoztuk magunkat a csúcsról, ettünk a kiépített pihenőpadoknál, asztaloknál.
    Az út legizgalmasabb része ezután következett! Hamarosan elértük a Vadálló-kövek nevezetű különleges sziklaalakzatokat, mely vulkáni törmelékes kőzetből áll. Szépen sorjáztak egymás után az Árpád trónja, Felkiáltójel, Függőkő, Bunkó, Széles torony és a Nagy tuskó elnevezésű sziklatömbök. Köztük pedig nagyon meredek út. Szerencsénkre alig olvadt ki a föld fagya, mert ahol kicsit megszorult a meleg, rögtön nyálkássá vált az út. Mariann nem érezte magát annyira szerencsésnek, mert megbicsaklott a bokája. Igazi hős módjára azért leküzdötté magát a hegyről.
    A Kaincz-forrásnál értünk majdnem vízszintesbe. Két éve jártunk erre, mikor a Rám-szakadékban túráztunk. Azóta is sokat szépült a környék. A Malom-völgyön át Dömösbe sétáltunk, ahol buszra szálltunk, és avval mentünk vissza kocsijainkhoz Lepencére.
Gyönyörű szép út volt, a megtett táv 15,5 km, szintemelkedés/csökkenés kb. 650 m.