A Pest Megyei Piros első szakaszát jártuk be 19-en szombaton. A táj és a terep változatos volt, az állandóságot az eső jelentette. Az ugyanis az első perctől az utolsóig - igaz nem egyforma intenzitással -, de végig esett.19 km-t gyalogoltunk.

Reggel 6 órakor volt az első megállója a kisbusznak, amellyel mentünk. Aztán még Isaszegen és Gödöllőn párszor megállt, hogy megteljen. Verőcén a vasútállomásnál szálltunk le róla. A vasúti pénztár persze zárva volt, így más helyet kellett találnunk füzetünk bélyegzésére. Szerencsénkre akkor nyitott az állomással szemben lévő Gazdabolt, és tulajdonosnő kedvesen stemplizett nekünk a bolti bélyegzővel. Felvettük az esőkabátokat, kamáslikat és elindultunk. A Maros utca után a temető mellett haladtunk el, majd elkezdtük a kapaszkodást a Fehérhegy dűlőn. Ahogy mentünk felfelé, egyre jobban kinyílt a táj a Szentendrei-sziget és a Visegrádi-hegység felé. A Fenyves-hegyi kilátópontról más a Dunakanyarba is be lehetett látni. Egy szép esőbeállót is építettek ide, de ennyi ember számára kicsinek bizonyult a befogadóképessége. Innen jó darabig lefelé mentünk. A víkendházak közelébe érve a balra betérő utat nem vettem észre, így 100 méterrel túlszaladtunk rajta. Korrigálás után ismét fogyott a hátralévő táv. Egy mély árkon kellett átkelni, de annak csúszóssága miatt – Évát leszámítva – inkább kerültünk egy kicsit. Kiértünk a Verőce- Katalinpuszta között aszfaltútra, ezen a 2-es útig mentünk. Azon átkelve elkezdtünk megint felfelé kapaszkodni. Megálltunk egy kicsit az egyre romosabbá váló Czettler-kúriánál, aztán tovább fel a gerincútra. Katalinpuszta felett érintettük a Rockenbauer Pál emlékhelyet (itt halt meg), majd leereszkedtünk a Kirándulóközponthoz. Itt OKT-s bélyegzővel bélyegeztünk, az esőbeállóban pihentünk egyet. Jól esett a büfében kapható forró ital is.

    A Gyadai-tanösvénnyel együtt futó piroson folytattuk utunkat. Az eső is kicsit megszelídült, így jobban élvezhettük a szép tájat, a Lósi-patak árterén kialakított pallósort, az Óriások pihenőjét. Pár perces pihenő után – éppen mikor megint elkezdett jobban esni az eső – indultunk tovább. A billenő hídon való átjutást mindenki élvezte. A patak után kiértünk a Gyadai-rétre, balra fordultunk. Ezen mentünk 2,5 kilométert. Sajnos az első négyszáz méter után következett egy szinte járhatatlan szakasz. Száraz időben még csak a csipkebokrok tépik az embert, de most még a helyenként bokáig érő víz is nehezítette a továbbjutást. Próbálkoztunk jobbra-balra kimászni a dzsungelből, de máshol se volt jobb a helyzet. Ez a nehéz szakasz után már tudtunk valamennyire haladni, de a réten egyre jobban felgyülemlő víz nehezítette dolgunkat. Igaz csak addig, míg fínyáskodtunk, és megpróbáltuk kikerülni a tócsákat. Szinte jól esett az erdőbe érve az emelkedő, mert ott már kialakultak kis vízfolyások, azt pedig ki lehetett kerülni.

Felérve a Görcsöny nevezetű tetőre, kereszteztük a kéktúra útvonalát, és elkezdtük az ereszkedést Kosd irányába. Mégiscsak ez lett az út legnehezebb szakasza: a keskeny, mélyen bevágódott gyalogút teljesen átázott, minden lépésnél csúsztunk egyet. Kikapaszkodni a meredek oldalon nem nagyon lehetett. Jó volt már beérni Kosdra, és meglátni az út végén buszunkat. Többekkel beszélgetve mégis megállapítottuk, hogy ennél egy júliusi kánikulai meleg mégis rosszabb lett volna. Megálltunk még a kocsmában bélyegezni, aztán indultunk haza.

 

A csapat egy része Velencei-tónál nyaralt, ezért „csak” 21-en gyűltünk össze börzsönyi túránkra. .Az időjárás megint kegyes volt hozzánk a 15 km-es út során.

7 órakor találkoztunk Gödöllőn. A HÉV-pótló buszok miatt kicsit később indultunk a tervezettnél. Fél kilencre értünk a Kisinóci-turistaház mellé a parkolóba. Némi totojázás után elindultunk. Mindjárt az út elején átkeltünk a Malom-patakon és rátértünk a zöld jelzésre. Nagyon kényelmes, alig változó szinten, árnyas erdőben gyalogoltunk. Király-rétnél mintegy 100 méteren először rossz irányba indultunk, de hamar korrigáltuk a hibát. Királyréten kicsit hosszabb pihenőt tartottunk, pótoltuk vízkészletünket a nyomós kútból, mások sörkészletüket a büféből.

     A Vasfazék (Kirélyréti)-patak mellett folytattuk utunkat a K+ jelzésen, előbb mintegy 700 méteren aszfalton. Utána betértünk a jelzéssel együtt az erdőbe. Sokszor kellett átkelni a patakon, de ez mindig kis izgalmat hoz, kalandosabbá teszi az utat. A gyerekek nagy örömére egy földdel fedett védkunyhó is volt az út baloldalán, amire persze fel kellett mászni. Később elhagytuk a patakmedret, és jelzetlen utakon mentünk tovább. A Darabos-hegy oldalában előbb kicsit felkapaszkodtunk (pont itt nem voltak fák és már erősen sütött a nap), majd visszaereszkedtünk a Török-patak völgyébe. Nagyjából a patakkal párhuzamosan haladva felértünk egy szélesebb kocsiútra, majd ott balra érve 620 méteres magasságban kiértünk az OKT Nagy-Hideg-hegyről Kóspallag felé vezető útjára.

    Itt egy hosszabb ebédidőt tartottunk, ami után már csak lefelé ereszkedtünk az Inóci-nyiladékon. Helyenként nagyon szép kilátás nyílt a Börzsöny déli oldalára, sőt még a Duna egy szakasza is látszott. Visszaérve a kocsikhoz már csak a hazaút volt hátra.

 

13-án, szombaton végre már igazi tavaszi időben tekintélyes – 30 fős - létszámmal szép túrát (14 km) tettünk a Börzsöny nyugati végein. A címben szereplő két vulkáni kúp megmászásán kívül nem volt nehéz az út, a sár is elviselhető volt.

    Gödöllői találkozás után 7 kocsival indultunk. Első megállónk a váci vasútállomás volt, aholis csatlakoztak hozzánk pesti túratársaink. Ők idáig vonattal jöttek. Immár teljes létszámmal Ipolydamásdig autóztunk. Ott a templom mögött letettük autóinkat. Bevártuk az egyik kocsit, amelyik véletlenül felment a Vácot elkerülő útra, ezért kis késéssel ért oda. A Fő út végén kis kitérővel az erősen áradó Ipoly-folyót néztük meg.

    Ezután már tényleg elkezdődött az emelkedő a K+ jelzésen haladva. Enyhén, de folyamatosan emelkedő úton balról megkerültük a Fekete-hegyet, majd nyugatról az Alsó-Cikó-hegyet. Innen hosszas lejtő következett, míg le nem jutottunk a Misa-réti-patak völgyébe. Most bőségesen zubogott benne a víz. A Vasutas-forrás után némi keresgélés után rátaláltunk a nekünk jó jelzésre és irányra. Egy ideig a volt kisvasúti töltésen haladtunk, majd arról jobbra letérve (itt lehetőség nyílt arra, hogy aki nem akarja a Zuvárt megmászni, az a patakparton továbbmenjen. Végül ezt a könnyítést senki se vette igénybe.) a KL jelzésen kezdődött a nem túl hosszú, de annál meredekebb szakasz Zuvárba. A XII. sz-ban épült várból már csak egy pár méter fal maradványa látszik, a kilátás viszont – így a lombnélküli fák közül – csodálatosan szép a Duna irányába. A csúcson fogyasztottuk el jutalom-reggelinket is.

    A csúcsról lefelé vezető út nem volt olyan meredek, mint felfelé menet. Jó hatszáz méter után ismét a volt vasúti pályán vezető Börzsönyi kéken voltunk. Erről egy nagy szerpentint leírva a patakvölgybe értünk. A következő feladat a sebes ptakon való átkelés volt. Az akadályt mindenki simán vette, főleg azután, hogy kiderült, utász-lányok is vannak közöttünk, akik fatörzset fektettek át a patakon.  Az Öreg-bükk oldalában fokozatosan megint emelkedni kezdett az út. A Z jelzést elérve megint lehetett választani azt, hogy aki nem akar feljönni a Nagy-Gallára, az alatta elmenjen. A Zuvár megmászása élénken élt a fejekben/lábakban, így itt már páran a dolog könnyebbik utat választották. Nem könnyen adta meg magát a Nagy-Galla, de mikor már fenn voltunk, mindenki azt mondta: megérte a fáradtságot. Kristálytiszta időben páratlanul szép volt kilátás Márianoszta, a Duna, Visegrádi-hegység, Helembai-hegység és az Ipoly-völgy felé.

    Nehezen hagytuk ott a csúcsot, de egyszer csak indulni kellett. Lefelé rövid szakaszon elég meredek volt, de utána eseménynélküli kényelmes sétaút várt ránk, főleg mikor elértük a Z jelzést. Rengeteg ibolyát, odvas keltikét, tavaszi héricset láttunk. Liliompusztánál még elég sok idő volt a buszindulásig, így komótosan megebédeltünk a már meleget is adó szikrázó napsütésben. Busszal mentünk vissza Ipolydamásdra, ahol kocsijaink vártak ránk.

 

Március 3-án, szombaton ragyogóan tiszta időben majdnem rekordszámú résztvevővel (35 fő, benne négy vendégtúrázó) egy igazi kalandtúrán vettünk részt. A cél a Honti-szakadék volt. Életkor szerint a 6 évestől a - ki akarja tudni hány évesig - minden korosztály képviselte magát. Környékünk szinte összes településéről Gödöllőre futottunk össze reggeli találkozóra. 8 óra előtt pár perccel indultunk 8 kocsival. Útközben előbb Blahán felvettük Babit, majd Margót Szadán, végül Ágit, Évát Jutit Vácon. Ők oda vonattal érkeztek. A most gyér forgalmú 2-es úton könnyűszerrel Hont szélén lévő parkírozóban teremtünk. Előbb gyorsan megkerestem a szakadék bejáratát (ehhez meg kell kerülni a motelt), majd - visszaérve a többiekhez -, máris indultunk.

    A szakadék bejáratánál a Duna-Ipoly Nemzeti Park helyezett el ismertető táblát. Ebből megtudhattuk, hogy a bejárandó területen 20 millió évvel tenger hullámzott, az abban lévő csigák, kagylók, korallok elmeszesedett váza alkotja a szakadék alsó részét, feljebb pedig a kemény, meszes, palaszerűen elváló anyag a vízesések lépcsőit. A patak teljesen be volt fagyva, csak az első kis vízesésnél látszott ki a folyó víz. Ez az út elején nagyban könnyítette az előrejutást. Változott a helyzet, mikor elértük az első nagyobb vízesést, mely kb. 2-2,5 m magas volt. A jégen természetesen kellő felszerelés hiányában nem tudtunk felmászni, a jégfal szélén pedig az imént említett, könnyen málló anyag tette lehetetlenné a feljutást. De nem azért vagyunk mi egy jó összeszokott, segítőkész csapat, hogy ne oldanánk meg a lehetetlent. Pár petrencerudat kerítve, főleg a fiuk testi erejét kihasználva mindenkit sikerült, feltolni/-húzni/-szuszakolni.

    Az első vízesés leküzdése után pihenésképpen egy darabig „csak” a patak jegén csúszkáltunk. A második nagyobb vízesésre való feljutást segítette egy nagyobb, vízbe fagyott fa, valamint a már kialakulóban lévő jégmászó rutinunk. Itt legjobban a két lenyújtott fán való felhúzódzkodás vált be. A harmadik vízesés közepén már folyt a víz, a két szélén viszont stabil jég volt. Jobb oldalon egy vastag fán lehetett pár centinként újabb ülőpozíciót felvéve feljutni, a bal oldalon pedig egy kidőlt fa ágaiba kapaszkodva.

    Ezután már újabb nagyobb esések (mármint vízesések) nem voltak a mederben, egy darabig inkább már a megolvadt víz kikerülése jelentett akadályt. Ezt követően rengeteg bedőlt fa tette változatossá a terepet. A nap mindvégig besütött a völgybe. Kikapaszkodva a mederből kicsit megpihentünk, majd nyugat felé haladva megkerestük a kék kereszt jelzést.

    Azt hittük, innen már minden kényelmes lesz, de a kocsiutat fakitermelő gépek úgy „felszántották”, hogy csak sártól többszörösére dagadó cipőben lehetett rajta menni. Szerencsére nemsokára vége lett a sáros útnak. Folyamatosan 200 m szintemelkedést küzdöttünk le. Egy balkanyarnál bevártunk mindenkit. A nagy kurflit leíró jelzett utat elhagytuk, de nem a rövidítés miatt, hanem mert megint sártenger-kocsiúton vezetett az. Be is jött volna a taktika, ha – az immár kék jelzésű – út elérése előtt bele nem futottunk volna egy rettentően sűrű, csipkebokorral, szederrel fűszerezett cserjésbe. Vadcsapáson próbáltunk rajta áthatolni, de úgy látszik, ezt az utat mélynövésű vadak járják, mert minket nagyon megtéptek a „szúrosok”.

    Innen kényelmesebb úton haladtunk a Jelencen szinte vízszintesen. Helyenként szép kilátásban volt részünk. A zöld jelzésre átnyergelve kezdtünk lefelé menni. Előbb Ipolyságra, majd Hontra és az Ipolyra láttunk rá. Volt alkalmunk a Honti-szakadékba – immár felülről is – bepillantani.

    Kocsikba ültünk és a közeli Csitárimajorba hajtottunk. Először egy lámafarmot néztünk meg, majd a „Kutyikához” mentünk. A csodatevő kút titulust kiérdemlő forrás a kápolnával, a Juhász fiú szobrával, kőkereszttel együtt bekerített, rendezett helyen található. Ittunk a kút vizéből, majd elmentünk a Szondi alagúthoz, mely állítólag Drégelyvárba vezet. Mindenesetre egy darabig be lehet rajta menni, aztán keresztben egy másik járat is van. Túránk befejezéseképp még elmentünk a Kútbereki víztározóhoz. A gátra felkapaszkodva szomorúan tapasztalhattuk, hogy a mederben csak igen módjával van víz. Így aztán visszafordultuk, kocsiba ültünk és hazajöttünk.

    Azt hiszem mindenkinek nagy élményt jelentett ez a kalandos út, amely valójában csak 10 km-es volt, de nehézsége miatt ennél jóval többnek tűnt.