November 2-án Kelet-Cserhátot kerestük fel. Mátraszőlősről indultunk, és ide is érkeztünk vissza. Háromféle táv között (13, 15 és 20 km) is lehetett választani. Rekordot döntve 33-an voltunk – igaz ebbe besegítettek vendégeink is.

    Gödöllői vasútállomáson találkoztunk negyed nyolckor. Mikor mindenki befutott, máris indultunk. Útközben még Incit felvettük Hatvanban, aztán meg se álltunk Mátraszőlősig. Itt a falu elején letettük az autókat. A templomot, temetőt elhagyva hamarosan kiértünk a faluszéli bokros területre. Mikor elkezdett emelkedni az út - és lehetett volna kilátás a falura, környékre -, akkor sajnáltuk csak igazán, hogy ennyire párás, ködös a levegő. Sajnos ez az állapot egész nap megmaradt, csak kicsit javult a helyzet. Pedig egyszer már majdnem láttuk a napot is.

    A kitartóan emelkedő út eléggé széthúzta a csapatot. A gerincre érve bevártunk mindenkit, egyúttal meg is reggeliztünk. Továbbindulva hamarosan rácsatlakoztunk az országos kékre. Nemsokára feljutottunk a Tepkéke (567 m), és rajta a kilátóra. Sokan fellépcsőztünk a kilátó tetejére, annak ellenére, hogy sejtettük, túl messze onnan se láthatunk el. A kilátó után lejteni kezdett az. Úgy másfél km után Barát-hátra értünk. Itt ki-ki választhatott, hogy a 20 km-es távot választva továbbmegy-e a Bableves-csárda felé, vagy a piros jelzésen elindul visszafelé. Döntő többség a hosszabb úton jött.

    Az OKT-n indultunk, majd ennek útvonalát önkényesen megváltoztattuk. A kéktúra 1,7 kilométeren nem-szeretem aszfalton halad, mi pedig egy métert se mentünk azon, hanem jelzetlen úton értünk a Bableves-csárdához. Bélyegeztünk, de nem tudtuk megállni, hogy meg ne kóstoljuk a finom babételek egyikét. Kicsit elment ugyan vele az idő, de a bab segítségével behoztuk a hátrányt. Előbb visszagyalogoltunk a Barát-hátra, onnan pedig mi is a P jelzésen - végig lejtős úton - indultuk Pásztó irányába. A jelzett kocsiutat ugyan a végefelé beszántották, de a cél látszott és egy másik úton, a tarló szélén tovább lehetett menni. A mezőgazdasági telepen kicsit kóvályogtunk, mire kijutottuk a Mátraszőlős felé vezető kocsiútra. Azon végigmenve egyenesen a kocsikhoz értünk.

 

Szeptember 1-jén egy nagy csapattal – összefogva az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti Körével – 75-en vettünk részt egy nógrádi buszkiránduláson. Természetesen a gyalogtúra sem maradhatott ki, a két busz közül az egyikbe azok szálltak, akik a kéktúra egy szakaszát kívánták bejárni.     6 órakor kezdtük összeszedni az embereket Isaszegen. Ez a folyamat Gödöllőn folytatódott, és Ikladon fejeződött be. 8 óra után értünk Balassagyarmatra. Először városnéző körút keretében felkerestük a Civitas Fortissima-szobrot, a katolikus templomot, elsétáltunk a városháza és a volt vármegyeháza előtt, közben beugrottunk a börtön épületéhez, de sajnos/szerencsére nem engedtek be. A nagyméretű Madách-szobornál fordultunk vissza, és indultunk a Palóc Múzeum felé. Kérésünkre a hivatalosnál korábban nyitották meg a házat, így már fél tízkor kezdhettük lelkes tárlatvezetőnkkel a múzeum értékeinek megismerését. Még kutyafuttában megnéztük a skanzent is, és indultunk tovább.

    Az egyik busz  Szécsényben  állt meg, annak utasai Jutka idegenvezetésével a város nevezetességeit (várfal, Forgách-kastély és benne a Kubinyi Ferenc Múzeum, ferencesrendi kolostor, Tűztorony) ismerhették meg.

    A másik busz közvetlenül Nógrádsipekre ment. Miután beszereztük kéktúra-füzetünkbe a sipeki bélyegzőt, máris indultunk Hollókő felé. Igyekeznünk kellett, mert úgy terveztem, hogy a másik busz utasaival a hollókői várban találkozunk három órakor, és együtt megyünk be az ófaluba. Az út a doboskúti menedékházhoz vezető elágazásig szinte vízszintes volt, onnan kezdett csak emelkedni kisebb-nagyobb megszakításokkal egyenletesen a Dobogó-tetőig, összesen 280 m-t. A tető után jól leereszkedtünk, hogy utána ismét fel tudjunk kapaszkodni a Gyertyánosra. Mikor elértük a Vártúra-tanösvényt, ismét leereszkedtünk, de innen már csak egy emelkedő várt ránk, és máris fenn voltunk a hollókői várban. 3 óra alatt tettük meg a 12 km-t, ami nagyon szép teljesítmény tőlünk. A másik csoport a várnál volt már. Végigjártuk a szépen felújított, karbantartott várat, majd az ófalu szebbnél-szebb házait csodáltuk meg.

    A program befejezéséül egy étteremben megkóstolhattunk különböző palóc ételeket egy szponzorunk jóvoltából. EZÚTON IS KÖSZÖNJÜK NEKI! Sajnos az ültetési renddel gondjaink voltak, lévén, hogy ötféle étel közül lehetett választani, azokat pedig tálban szolgálták fel. Át kellett mozgatni ahhoz az embereket, hogy mindenki annak a tálnak közelébe kerüljön, amit rendelt. Az étkek minőségét, mennyiségét mindenki dicsérte. Jóllakottan indultunk vissza buszainkhoz, szép tájon, kis falukon keresztül indultunk haza.

 

Épp egy éve Romhányban fejeztünk be egy kéktúra-szakaszt Ősagárd felől. Akkor kellemes meglepetésként belebotlottunk egy vidám szüreti kavalkádba. Idén erre az időpontra terveztük be a Becske – Romhány szakaszt, hátha megint szerencsénk lesz. Hát csak részben volt...

    Nem túl korán, 7 óra körül indultunk különböző helyekről. Kétszer is át kellett szállnunk, hogy túránk kiindulási pontjára, Becske-alsó vasútállomásra érjünk. Először be kellett mennünk a faluba, hogy bélyegezni tudjunk. Ez meg is történt a Vadász presszóban. Csinos kis parkot építettek Becskén, itt készítettünk pár felvételt.

    Emelkedő nélküli Galga-völgyön haladtunk észak felé. Átkeltünk a balassagyarmati vasútvonalon, aztán alig észrevehetően elkezdett emelkedni az út. A nem túl szép nevű Büdös-tó-hegy oldalában nagy fakitermelés folyt. Felérve a domb tetejére, szép kilátás fogadott a Halyagosra, és a távolabbi Romhányi-hegyre. Enyhe emelkedővel felértünk a Cser-hát 349 m-es csúcsára.

    Innen már csak lejtett az út. Különös izgalmakat nem tartalmazó utunkba kis változatosságot hozott egy keresztbedőlt fán való átmászás. Árnyas, helyenként látványos mélyúton értünk le Kétbodony szélén lévő laposba. Bélyegezés végett egy kicsit elhagytuk a kék jelzést. Egy kocsma árnyas teraszán elvégeztük ezt a műveletet, kiszáradt torkunkra is került egy kis vörösbor.

    Tovább sétáltunk Romhány felé. Felsőbodony határában találjuk a romhányi csata emlékére épített ismertetőtáblát, és egy – sajnos – igen gnómra sikeredett Rákóczi-lovasszobrot, A faszobrász azon igyekezete, hogy egy rönkből faragja ki a fejedelmet és lovát, eredményezte ezt az aránytalanságot. Aszfaltúton, jó melegben bandukoltunk be Romhányba. Egy újabb bélyegzésért elgyalogoltunk a Lilla presszóba.

    A faluban készülődés nyomait láttuk egy szüreti felvonulásra. A hazautazást két időpontban szerveztem meg, attól függően, hogy lesz-e mulatság, avagy sem. Minden elképzelhető forráson utánanéztem az eseménynek, de nem találtam nyomát. Ezért a korábbi hazautazás mellett döntöttünk. Mikor láttuk a készülődést, gondolkodóba estünk mégis, de a helyiek elmondása szerint csúszik a program, és a későbbi busz indulásáig sem várható a tavalyihoz hasonló buli. Ezért aki Pest felé indult, az a buszra szállt. Jobban jártak azok, akik Nógrádkövesd felé indultak, ők egy potya kenyérlángost is kaptak.

    Isaszegig a szűk 70 km-es távot – hála a jó tömegközlekedésnek – pár perc híján 4 óra alatt tettük meg. Tetejébe Gödöllőn a vonatindulást még el is taktikáztuk, Babi segítségének köszönhetően nem lett még egy órával hosszabb az út. Veresegyházon az ötvenperces várakozás alatt lesétáltunk az Öreg-tóhoz, hogy valami szépsége is legyen a hazautazásnak.

 

Tizenhárom jelentkező akadt szeptember 25-ei cserháti kéktúránkra. Baljós időjárási előjelzések ellenére csodálatos, rövidujjas időben túráztunk. Két előre be nem tervezett esemény is történt velünk.

    Kocsival mentünk Vácig, ott találkoztunk Pestről jövő túratársaikkal. Szerencsére nem késett a vonatuk, így mindenki felülhetett a Felsőpetény felé induló buszra. A buszon a söfőrrel beszéltem meg, melyik kocsmánál kellene leszállnunk. A kocsma stimmelt is, csak a falu nem. Semmi bajom Nőtinccsel, mégsem akartuk ilyen közelről megismerni. Mivel a legközelebbi busz majd’ 2 óra múlva jött volna, át kellett az utat tervezni.

    Kényszermegoldásként azt találtam ki, hogy Felsőpetényig elmegyünk az országúton, és ott csatlakozunk be a kéktúra útvonalába. Nem volt túl élvezetes az aszfalton való gyaloglás, annak ellenére, hogy legalább jobboldalon szép volt a Lókos-patak völgye, mögötte a Homlajt- és a Galamb-hegy. Szidtam is magam egész úton a korai leszállásért. Szerencsére túl nagy forgalom nem volt, élve megúsztuk a kalandot.

    Felsőpetényben bélyegeztünk a sörözőben, a kihelyezett padokon meg is reggeliztünk. Ezután átkeltünk a patakhídon, elhagytuk a falu szélső házait, előbb egy elhanyagolt állapotú emeletes gazdasági épületet láttunk, majd megérkeztünk az Almássy-kastély parkjának bejáratához. Felmentünk az 1902-ben épült kastélyhoz, mely napjainkban nevelőotthonként működik. A kastélyban 1 évig őrizték Mindszenty József bíborost. Készítettünk pár felvételt és máris indultunk tovább. Szinte vízszintes úton jól haladtunk, balról elhagytunk egy jurtatábort. Helyenként nagy sár volt az úton, holott már egy hete nem esett az eső. Volt ahol csak a bogáncsos, vagy a sár között lehetett választani, eszerint alakult ki a maszatos és a sündisznóra hasonlatos túrázók tábora.

    Alsópeténybe beérve az országúton balra fordultunk, és hamarosan az 1750-ben épült Gyurcsányi-Prónay-kastély kertjéhez értünk. A kastély előtt kis tó van híddal. Nagy földmunkák látszottak, hamarosan minden bizonnyal még szebb lesz a kert. Szemben egy kis parkban van a millenniumi emlékmű. A kocsma zárva volt, ezért a faluközpontban kialakított  - mezőgazdasági eszközöket bemutató - kis teret megkerülve a buszmegállóban találtuk meg a másik bélyegzőt.

    Miközben elhagytuk a falut, láttunk szép házakat, pincéket. Az erdőhöz érve ebédszünetet tartottunk. Energiával feltöltődve emelkedő úton haladtunk tovább. Helyenként itt is agyagos sár volt a mély keréknyomokban (nem véletlenül van a környék tele agyagbányával, melyet Romhányban hasznosítanak). Szerencsére itt kerülőútként be tudtunk az erdő fái közé menni, ahol rengeteg gombát láttunk. Balodalon egy szép, tájbaillő emeletes erdészházat láttunk, innen az út tovább emelkedett, míg fel nem értünk a Romhányi-hegy oldalában lévő elágazásig, ahonnan a S+ jelzés is indul. Innen már szinte csak lefelé mentünk, az útról időnként szép kilátás nyílt Romhányra.

    A faluba beérve a polgárőrök sárga mellényéről már messziről láttuk, hogy valami készülődik. Beszélgetve velük elmondták, hogy hamarosan szüreti felvonulás kezdődik. Ajánlották, hogy előtte nézzük meg a tájházat. Meg is tettük. Nagy meglepetésünkre ott platnin sült krumplis lepénnyel és borral kínáltak bennünket. Mivel a csapatot még nem fárasztották ki az eddig megtett kilométerek, elindultunk a 300 éves törökmogyorófa felé. Útközben találkoztunk a felvonulókkal. Ők is kínálgattak bennünket borral. A faluszélen emelkedő dombon áll a híres fa, melyet Rákóczi-fának neveznek. Állítólag akárhonnan nézzük is a fát, annak lombkoronája a Nagy-Magyarországot mutatja. Nekem úgy látszik kevés a fantáziám….Egy másik úton értünk a Művelődési házhoz, mely a szüreti rendezvények helyszíne volt. Előbb kötelezettségünknek eleget téve elmentünk a volt vasútállomásra, hogy megszerezzük aznapi utolsó bélyegzőnket. Ezután hallgattuk Romhány lengyel testvértelepülésének fúvószenekarát, sőt több túratársunk táncra is perdült a helyi lakosokkal együtt. Ebből is látszik, volt még erőtartalékunk. Kaptunk pár jegyet, mely gulyásleves és lepény fogyasztására jogosított. De ezen felül is meghívtak mindnyájunkat. A húsban gazdag a leves nagyon finom volt, ugyanúgy mint a  kemencében sütött, juhtúrós, hagymás lepény is. Nagy meglepetés volt számunkra az a szíves fogadtatás, segítőkészség, mely Romhányban fogadott. Elindultunk a feltételezett buszmegálló felé, közben megnéztük a Lókos-patak kőhídján lévő 1795-ből származó Nepomuki Szent János szobrot. Az étteremben megkérdeztem, onnan indul-e buszunk Rétság felé? Kiderült, hogy nem, vissza kell mennünk majdnem a Művházig. Majdnem sikerült elkésni a buszt.

    Rétsági átszálással Vácra mentünk, ahonnan kocsijainkkal, illetve vonattal utaztunk haza. 22 km-t gyalogoltunk ezen a napon. Legközelebbi kéktúránk négynapos lesz, és a Bakonyba megyünk.