A 245 km hosszú Pest Megyei Piros utolsó-előtti szakaszát jártuk be szombaton 35-en. A táv kicsit több mint 13 km volt.

Busszal utaztunk Dunavarsányba. Utasainkat öt helyen felvéve háromnegyed kilencre értünk a rajthelyünkre. Rövid szedelőzködés után elindultunk a Duna irányába. Szerencsére a házak után majdnem másfél kilométert erdőben haladhattunk. Utána már megközelítettük az 51-es utat, arrafelé kevés árnyék volt. A Strand utcán a Ráckevei-Duna, és evvel együtt a víkendházak közé értünk. Felkapaszkodva a Taksony vezér híd töltésére, áthaladtunk a hídon. Hatalmas volt a forgalom, a híd után pedig a töltésen nincs gyalogút. A Dunasor utcai letérésnél egy nagy batárral balra kanyarodó – és természetesen közben telefonáló – „jóember” majdnem elütött. Ebből az utcából hamarosan lekanyarodtunk a Duna mellé. Ez kellemes sétaút volt, sok szép házzal, szárcsákkal, kacsákkal teli vízzel. Még mindig tartottak a házak, de már muszáj volt megállni harapni valamit. Épp végefelé tartottunk az étkezésnek, mikor esett pár csepp eső, de nem több. Továbbmenve már csak horgászokat, vadkempingezőket láttunk, így értünk be Szigetcsépre. Megkerültük a strandot, majd a falu főutcáján folytattuk utunkat. Előbb balról a szerb templomot, majd jobbról a katolikus templomot láttuk. A dohányboltban egy nem túl kedves eladótól azért sikerült bélyegzőt szereznünk igazolófüzetünkbe. A HÉV felé tartva, láthattuk Szigetcsép harmadik templomát, a reformátust is. Nagyon féltünk a melegtől, de csak az utolsó párszáz méteren volt erős a napsugárzás. A focipálya után egy kocsmában fejeztük be a túrát.

 

Nemzeti ünnepünkön mi a Pest Megyei Piros egy szakaszát jártuk be Csörögtől Őrbottyánig. Harmincketten voltunk, szeszélyes – de esőmentes – időben 16,5 (akinek bélyegezni kellett az 17,5) km-t gyalogoltunk.Több helységből összejőve Gödöllőn, az autóbusz-állomáson találkoztunk. Menetrendszerinti busszal utaztunk Csörög, sződi elágazáshoz. 9 óra után pár perccel értünk oda. Az első három kilométeren sajnos elég nagy forgalomban, az aszfaltozott út mellett kellett haladnunk. Közben egy kertben egy emut láthattunk. A Hartyán-patak után jobbra az Ordas-tavakat láttuk Ezen a napon indult ott be a horgászat, sokan jöttek el erre az alkalomra. A Sződrákos-patak után Sződ szélére értünk. Csináltunk egy csoportképet azért, hogy ha nem tudnánk bélyegezni az igazolófüzetünkbe Sződön, akkor ezzel a fényképpel igazoltuk volna jelenlétünket. Lacit megkértem, hogy siessen előre a dohányboltig, hátha az nyitva van. Nemsokára telefonált is, hogy mehetünk, mert ünnep ellenére az nyitva van. Aki „hivatalosan” járja a PMP-t az elment az 500 m-re lévő boltba. A többiek előre mentek, és egy kis téren megvártak bennünket.

800 m-t megtéve elhagytuk Sződöt. Zöldülő vetés között a szemközti erdőig mentünk. Itt – mielőtt irányt váltottunk volna - bevártunk mindenkit. A tiszta időben élesen kirajzolódott a Szentendrei-sziget túloldalán kiemelkedő Visegrádi-hegység, benne a Vörös-kő. Az erdő szélén gyalogolva még egy irányváltással Vácrátót határába érkeztünk. Ezen az úton nagyon sok futóval találkoztunk. Az arborétumot szinte teljesen körüljárva értünk annak bejáratához. A pénztárban bélyegeztünk, a közelben lévő fagylaltozó sokunkat elcsábított egy fagyira.

Továbbindulva a főút mellett vezettek a jelzések, majd balra letérve elhagytuk a házakat. Nem tudni milyen megfontolásból, de egy ház előtt két leölt disznó volt kiterítve. A házak után erdősávok, legelők között több helyről nagyon szép kilátás nyílt a Naszályra. Így értünk az Őrhegyi-úthoz. Ezen lefelé gyalogolva kiértünk a buszmegállóhoz. Mivel még sokat kellett várnunk, elsétáltunk a következő megállóig. Itt nagyon közel egymáshoz három templom is látható. Buszra ülve Gödöllőre utaztunk, aztán ki-ki tovább haza.

 

A várható nagy meleg hatással volt létszámunkra is, „csak” 28-an gyűltünk össze. A ráckevei sétával együtt 13 km-t gyalogoltunk 88 m emelkedővel – igaz ebben már benne volt a Tűztoronyba való feljutás is.

Negyed nyolckor kezdte a busz felszedni Isaszeg és Gödöllő különböző helyein túratársainkat. az M0-ás, 51-es úton haladva pontban 9 órára Dömsödön, a Petőfi Múzeumban voltunk. A múzeumvezető Vass Ilona volt olyan kedves, hogy a kedvünkért korábban kinyitotta a múzeumot. És nem csak kinyitotta, hanem ízes beszéddel be is mutatta azt nekünk, külön kitérve Dömsöd és Petőfi kapcsolatára, az itt írt versekre. Mi pedig nagy kedvvel hallgattuk őt.

A múzeumlátogatás után elindultunk gyalogtúránkra (vagy pedig volt egy könnyített változat azoknak, akiknek nehezére esett volna a gyaloglás a nagy melegben – ők busszal mentek át Ráckevére). A túra, amely egyúttal a Pest Megyei Piros útvonal része is volt, Dömsöd és Ráckeve között vezetett. A református templomnál balra fordultunk a vízpart irányába. Először átkeltünk a Dömsödi-Holt-Duna hídján, aztán a leértünk a Ráckevei-Duna partjához. Itt található a Petőfi Sándor Emlékfa, amely alatt írta nagy költőnk a „Piroslik már a fákon a levél” című költeményét. A több száz éves tölgy letört ágából Polyák Ferenc faragta ki Petőfi és szülei szobrát.

A focipálya kis szakaszát leszámítva szinte Ráckevéig a Duna-parton haladtunk. Talán ennek is köszönhető, hogy nem volt elviselhetetlen a forróság. Kacsákat, siklókat is láttunk az út mellett, sajnos ez utóbbiakat már kocsik által kivasalt állapotban. A Dömsödi-Árapasztó-csatorna után takaros hétvégi házak voltak az út jobb oldalán Meg egy-két söröző is. Nehezményezték is páran, hogy nem állunk meg egy pofa sörre. Két órára jelentkeztem be a ráckevei szerb templomba, ezért akkor még nem fért bele időnkbe egy sörözés. Egy helyen megálltunk enni valamit, aztán legközelebb csak az Árpád-híd közelében.

Ráckevén átmentünk az Árpád-hídon, majd a megkerültük a volt Városházát, és a Szerb Porta bejáratához értünk. Pár perc várakozás után bebocsájtást nyertünk. Megvettem a belépőket, de meglepetésemre Áfás-számlát nem tudtak adni. Igazából a zárt kőfalon belül elhelyezkedő épületek közül csak a szerb templomot tudtuk belülről megnézni, de az egyedien szép volt. A templom 1487-ben épült, ez ma Magyarország egyetlen fennmaradt gótikus szerb temploma. Belső falait késő középkori balkáni stílusú freskók díszítik. A templomlátogatás után három óráig – amikorra a Tűztoronyba foglaltam időpontot – a közakaratnak megfelelően egy kis sörözésre, vagy fagyizásra volt idő. Időre mindenki ott volt a Városháza előtt. A 40 méter magas Tűztorony ennek része, 2009-ben nyílt meg a nagyközönség számára. Fentről nagyon szép körpanoráma nyílt a városra és a környékre.

Ezután már csak a hazautazás volt hátra.

 

A Pest Megyei Piros egy újabb szakaszát jártuk be szombaton, méghozzá úgy, hogy Domonyvölgyből indultunk és Vácegres után csatlakoztunk be abba. Néha kicsit szemerkélt az eső, de a júliusi forróságot megúsztuk. 21-en voltunk és 15,5 km-t gyalogoltunk.

Gödöllőről menetrendszerinti busszal utaztunk Domonyvölgybe. Pár perccel 8 óra előtt értünk oda. A sárga jelzésen indultunk a temető és az első nagyobb domonyvölgyi tó irányába. A tónál a S jelzés balra elment, mi az állítólagos kék Mária-úton mentünk tovább. Aztán ezt is elhagytuk. Innen a P jelzésig már ténylegesen jelzetlen úton haladtunk. Az Egres-völgyi-víztárolónál (2-es tó) lévő újonnan emelt feszületnél annyi utcajelző tábla volt, mint egy világvárosban. Már hajlott volna rá a társaság, hogy megálljunk itt enni, de 2 km-re innen az 1-es számú horgásztavaknál voltak padok és asztalok, ezért inkább ott álltunk meg tízóraizni. Három szép tó is volt ott, tettünk egy kitérőt Pista javaslatára, hogy mindet láthassuk. Ideális helyen vannak.

Továbbindulva sok őzlábgombát láttunk az út mellett, páran szedtek is belőle. Egyre több ökörfarkkóró sárgállott jobbra-balra, emellett nagyon sok virág is elkápráztatott. A patakvölgyben megtaláltuk a piros jelzést, innentől jó pár kilométeren ezen haladtunk. Erdőkertes Háromház nevezetű részét értük el, majd nemsokára ismét betértünk az erdőbe. Itt kezdődött a legrosszabb szakasz. Nem az emelkedő jelentette a gondot, hanem a borzasztóan párás levegő a szúnyogok ezreivel. Szóba sem jöhetett, hogy egy percre is megálljunk, így is rengeteg csípést kellett elviselnünk. Ahogy kiértünk egy kicsit szélesebb homokos útra, elmaradtak a szúnyogok. Kb. 30 métert leadtunk a megszerzett magasságból, aztán megint emelkedő kezdődött. Ez már a Margitára, a Gödöllői-dombság legmagasabb csúcsára vezetett. A piroson menve balról becsatlakozott a S jelzés, amit még Domonyvölgyben hagytunk el. Felérve a Margitára, most már Szada felé vettük az irányt, faképnél hagyva a PMP-t. Nagyon dús, virágos legelők mellett értük el Szada szélső házait. A Dózsa György úton tudtunk buszra szállni, mellyel Gödöllőre jutottunk.