A hétvégén ismét a Pest Megyei Piros útvonalát jártuk 19 fővel. Ezúttal Őrbottyánból indulva Vácegresig gyalogoltunk,13 km-t megtéve. A fő ellenség most nem a meleg, nem is az emelkedők (pedig volt benne pár), hanem a rettenetesen elhanyagolt, helyenként járhatatlan út volt.

Busszal utaztunk Őrbottyánba, és a Városházánál szálltunk le róla. A Rákóczi utcán haladva kaptuk az első emelkedőt. Gombos Miklós harangöntő műhelyében pecsételtünk először. Ekkor értek el hozzánk a pesti lányok, akik vonattal jöttek idáig. A hosszan elnyúló település végére érve jobbra tértünk a jelzéssel együtt. Az első 700 méteren nem is volt gond, de aztán előbb egy szalagos kerítés, majd egy leküzdhetetlennek tűnő bozótos következett egy csermely mellett. Mikor már tovább nem tudtunk rajta menni (pedig ott volt egy halovány piros jelzés), akkor egy közeli - már rég nem használt kocsiúton - próbálkoztunk. Aztán megint dzsumbuj következett, majd ismét a kocsiút. Innen egy darabig az már jobban járható volt, mert az erdő másik oldalán kukoricás volt, ezt meg valahogy meg kell közelíteni. Mikor jobbra egy erdőgazdasági útra tértünk, bíztunk benne, hogy már nem lesz szederindás, akácos útszakasz. Nem így történt. Helyenként egész jó volt az út, máskor pedig több száz méteren keresztül csak a GPS segítségével tudtunk eligazodni, tépettük magunkat a szúrós bozóttal.  Egy kiszélesedő útnál ettünk egy jót.

Folytatva utunkat, az erdőség vácegresi oldalára kiérve szép kilátás nyílt a környékre és Galgamácsára. Kéripusztán – persze kerítés mögött – nagy bivalycsordát láthattunk. Mielőtt Vácegresre értünk, még egy csalitos várt ránk, ez se volt semmi. Kis kitérőt tettünk a temető melletti katolikus templomhoz. Nagyon jól esett a hideg víz, melyet egy nyomós kútból lehetett előcsalogatni. A házak közé beérve egy két cikk-cakk után a református templomnál értünk el a főutat. Nagy szerencsénk volt, mert egy hölgy akkor jött kis a községházából, és kérésünkre volt olyan kedves, hogy lepecsételte füzetünket. Míg vártunk a hazafelé vivő buszra, kicsit tátottuk a szánkat, mert éppen egy esküvőnek lehettünk tanúi.