Galyatetőről ezúttal délkeleti irányba indultunk változatos, szép tájakon. Létszámunk már majdnem elérte a járvány előtti időszakot, 33-an voltunk. A megtett út 10.5 km hosszú volt, 293/552 méter szintkülönbséggel.

Tavaly novemberben már tettünk egy túrát Galyatetőről indulva (akkor Nagybátonyig), de akkor borzasztó nagy köd volt viharos széllel, mínuszokkal. A kilátóból semmit se lehetett látni, csak a drótfonatra ráfagyott zúzmarát (az viszont szép volt). Most egy hónappal előrehozva tettünk egy újabb kísérletet a galyatetői kilátóból való gyönyörködésre. Ezúttal sem volt kifogástalan a kilátás az enyhe köd miatt, az erős szél is kellemetlen volt, de azért jó messze elláthattunk. Fél kilencre már a parkoló hűlt helyének közelében (ugyanis valamilyen építkezés miatt oda be se állhattunk) szálltunk ki a buszból. A lépcsőkön felmentünk a Péter hegyese tetején álló kilátóhoz. 200 Ft-os pénzérme bedobásával lehet felmenni rá. A tetejéről a szél majd lefújt, úgyhogy nem sokat időztünk fenn. Betájoltuk az előző hét túrájának helyszínét, a Karancs-Medvest, meg a mostani utat a Csórréti-víztárolóval. A Kékes most nevéhez méltón tényleg kékes színűnek látszott. Visszatérve a Nagyszállóhoz, építési munkagépek között átmentünk a volt parkolón, majd az országos kéken indultunk. Nem sokáig maradtuk rajta, mert áttértünk a S, K+ jelzésre. A Galya-csurgó alattomos vizenyős talaján páran megmerültek és önthették ki a vizet cipőjükből. Aztán a S jeljzést is faképnél hagytuk, maradtunk egyedül a K+-en. 2013-ban, mikor az OKT ezen szakaszán jártunk, még itt vezetett a kék jelzés. Pár megkopott jelzést még láttunk a fákon. Fenyőerdőben, majd bükkösben is járva (időnként azonban rálátva a Kékestetőre is) elértünk a Nyírjesi-erdészházhoz. Régebben itt volt az OKT-pecsételőhely.

Továbbmenve kereszteztük a Nagy-Lipót-folyást egy betonáthidalón. Egy erősebb emelkedő után leereszkedtünk a Csórréti-víztározó közelébe. Talán egy kerítés lehetett valamikor az a pár földön fekvő drót, amin átmenve megláttuk a tavat. Nem sokáig élveztük a látvány, mert egy hölgy (?) minősíthetetlen hangon utasított ki onnan azzal, hogy az vízvédelmi terület. Könyörgöm, honnan lehet ezt tudni, mikor még a térképek is jelölik, hogy ott kilátóhely van asztalokkal, padokkal! Szóval kiüldöztettünk a paradicsomból, aztán egy tóba torkolló kis patak mély völgyébe kellett leereszkednünk, majd ismét kikapaszkodnunk. Ezután szélesebb úton haladtunk továbbra is lejtmenetben, addig, míg el nem értük a Nagy-Hidas-patakot a Hatökör ura különös elnevezésű helynél.

A patakátkelés után erős emelkedő kezdődött, sokan méltánytalannak is tartották, úgy megszokták már, hogy majdnem mindig lefelé haladtunk. A Nagy-Hidas-bérc tetejére felérve ebédidőt vettünk ki. Ebéd után Mátraháza felé indultuk, de nem mentünk be a településre, hanem a 24-es úttal nagyjából párhuzamosan haladtunk. A jó idő ugyanis idecsalogatta Magyarország összes motorosát szerpentinezni, és már szinte elviselhetetlen volt a motorbőgés. Így közelítettük meg a túránk végcélját, a Mátrai szanatóriumot, ahol buszra szálltunk és hazautaztunk.