Az ITK három tagjának volt szerencséje április 23-26-a között Izlandon túrázni. Még ketten szerettek volna jönni, de mire eldöntötték, hogy jönnek velünk, már nem volt hely a repülőgépen. A szállást, repülőgép jegyet, kocsibérlést utazási irodán keresztül intéztük, egyébként a szervezés, programok összeállítása és megvalósítása egyéni volt.

Csütörtökön háromnegyed négykor kellett ahhoz kelnünk, hogy öt órára kiérjünk a repülőtérre. Ott rögtön kiderült, hogy a gép 7 óra helyett 7:40-kor indul. További érdekesség (?) volt, hogy a csekkolás a B terminálon, a beszállás pedig az A terminálon történt. Négy és fél órai repülőút után 10 óra után (2 óra időeltolódás) Keflavikban szálltunk le. Felhők felett utaztunk szinte egész úton, ezért képeket nem tudtam csinálni a repülőútról. Minden macera nélkül  megtörtént a beléptetés, kocsi átvétele a reptéren (National Car Rental), így már negyed 12-kor egy Toyota Yaris-szal indultunk Izland felfedezésére. Legelőször a híres Kék Lagúnához mentünk avval a szándékkal, hogy megmártózunk benne. Erre a szemerkélő eső, és az erős szél miatt nem tudtuk magunkat rávenni, pedig biztosan jó esett volna. Végigjártuk viszont a valószínűtlenül kék színű tóban lévő kisebb szigeteket összekötő utakat. Nagy élmény volt ez is meg a szürkészöld mohával fedett lávakő is. Ezután Grindavikon keresztül Krysuvik-Seltunba utaztunk szinte holdbéli tájon. Ez a terület Izland egyik legaktívabb lávamezője, sok helyen megfigyelhetőek az Eurázsiai-, és az Amerikai talplemez szétcsúszása következtében keletkező hasadékok, iszapfortyogók, kénes kitörések. Tovább a Kleifar-tó mellett különös alakú lávafolyások mellett haladtunk. Reykjavikba nem egészen azon az úton érkeztünk be, ahol szerettem volna, de ha már a Perlannál voltunk, előrehoztuk annak megnézését. Ezek tulajdonképpen forróvíz-tározó tartályok, amely fölé kupolát húztak, éttermet, kilátóhelyet építettek. Az egyik tározóban pedig nem víz, hanem a Saga-múzeum van. A Perlan mellett van egy mesterséges gejzír, amely akkor épp nem működött. Este még terveztünk egy kis városnézést, de a korai kelés éreztette rajtunk a hatását, és inkább lefeküdtünk.

Pénteken 6-kor keltünk, reggeli után máris nekivágtunk az útnak, mely ezen a napon Izland déli részére vezetett. Eleinte még esett a hó és viharos szél fújt, de fél óra elteltével csak a szél maradt meg. Régi tengerparti kikötőket (Eyrarbakki, Stokkseyri) érintve, majd a Hekla hófödte csúcsai alatt elhaladva értünk a 65 m magas Seljaland vízeséshez, mely arról is híres, hogy egy turistaúton a vízfüggöny mögé lehet menni. Az erős szél messzire fújta a vízpermetet, időnként minket is eláztatva. Továbbgyalogolva még két kisebb vízesést is megnéztünk.

Ezután a 40 km-re lévő másik híres vízeséshez utaztunk, melynek neve Skógafoss, itt 62 m magasról zúdul le a víz. Meredek hegyoldalon és 400 feletti lépcsőfokon fel lehet menni a vízesés tetejéhez, közben nagyon érdekes kiugró sziklafalakon egyensúlyozva más-más szögből látható a vízesés, és az ott fészkelő rengeteg madár. Mikor felértünk a vízesés tetejére szerencsére nem elégedtünk meg ennyivel, hanem a vízfolyással szemben még pár km-t gyalogoltunk a folyó mellett, újabb és újabb nagyszerű vízesést és hasadékvölgyet felfedezve. Miután jó kigyalogoltuk magunkat megnéztük egy skanzent, ahol Izland jellegzetes épületeit láthattuk berendezve.

A parkírozóban láttunk egy gleccsertúrára csalogató táblát, ahol a térképen látszott, hogy csak 10 km-re található az a hely (Sólheimajökull), ahonnan indulnak a vezetéses túrák. Ez megmozgatta a fantáziámat, és már indultunk is oda. A 10 km-ből ugyan 6 km csak köves út volt, de ezt már kezdtük megszokni Izlandon. A parkírozóból alig pár száz méterre kezdődött a gleccser. Az erősen porladó fekete vulkáni kőzet miatt - melyet magával sodor a jégár - nem olyan látványos itt a gleccser, mint pl. Norvégiában, de így is nagy élmény volt több méter magas jégfal hasadékaiban bóklászni. Néhol csalóka módon egy-egy üreget hó töltött ki, amibe belelépve térdig süllyedhetett a vándor. Nekem is volt alkalmam emiatt elesni, amit a fényképezőgépem objektívja bánt meg – szerencsére csak kis karcolás lett rajta.

A gleccser után kis autózás után a Dyrhoaley sziklákhoz értünk igencsak vacak úton. Itt találhatók azok az érdekes sziklakapuk az óceánban, melyek izlandi poszterek gyakori témája. Előbb egy kisebb dombra másztunk fel, ahonnan következő állomásunk látszott, majd a egy meredek úton a világítótoronyhoz mentünk. Innen voltak láthatók legjobban azok a hatalmas sziklatömbök, melyekben a sziklakapuk vannak.

Még pár km-es autózás, és máris Reynirdrangánál voltunk, ahol fantasztikus alakú sziklák találhatók az óceánban, a parton pedig bazalt-orgonasor övezte barlangok. Mire mindezt megnéztük fél kilenc elmúlt, ekkor indultunk vissza a 190 km-re lévő Reykjavikba. Fél 12 felé értünk a szállodába. Nem kellett elringatni senkit.

Szombat. Ezen a napon a klasszikus Arany-körútat jártuk be Notter-módra kissé nehezített változatban. Reggeli után Mosfellsbar-on keresztül a Thingvellirbe mentünk. Itt látható leglátványosabban a két földrész szétcsúszása. Ha észak felé beállunk a hasadékba, akkor jobbra Európa, balra már az amerikai kontinens van. A hasadék évente 3 mm-rel növekszik, így még van egy pár év, mire véglegesen kettészakad a talplemez. Itt is tettünk egy gyalogtúrát ahhoz a vízeséshez, ahol az Öxarar folyó „beleesik” a szakadékba, majd pár száz méter után megunva azt, kilép onnan.

Következő állomásunk a híres-neves Geysir volt. Egy nagykiterjedésű geotermikus mezőn található a már nem működő Geysir, az öt-tíz percenként kitörő Stokkur, ezenkívűl rengeteg kisebb fortyogó, kénes kigőzölgő. Szinte az egész mező gőzpárában van. Itt is tettünk egy kisebb kirándulást, felmentünk a mező fölött ágaskodó dombra, ahonnan az egész területet nagyszerűen be lehetett látni.

Tíz kilométerre van innen a Gulfoss (Arany-vízesés). A 32 méter magas kétszintes vízesés Izland leglátogatottabb turista attrakciója. A Látogató központ mellett parkírozóból először lelépcsőztünk a vízesés középső szintjére. A vízfolyással szemben pár száz méterre van egy kiugró sziklapárkány, ahonnan nagyon jól belátható nemcsak a vízesés két szintje, de az a helyenként 70 méter mély szoros is, melyet a Hvítá-folyó mélyített ki magának. Ezt követően visszagyalogoltunk a felső szintre, és ott tettünk egy sétát, élvezve más-más szögből a vízesés látványát.

Még nem volt vége a napnak, így megnéztük a Kerid-krátert is. Az ovális krátertó úgy keletkezett, hogy a kiürülő magmakamrába visszahullott a már megszilárdult kőzet egy része. A kráterfal vörösbarna színű. A kráter megtekintése után alsóbbrendű utakon a Thingvalla tó déli részén, majd hófedte hegycsúcsok között értünk vissza Reykjavikba. Itt az a hír várt, hogy másnap repülőgépünk 3 órával később, fél kilenckor indul vissza Budapestre. Ennek egyrészt örültünk, mert nyertünk három órát, másrészt gondot okozott, hogy az értünk repülőtérre kijövők (Dalmi Éváért fia, értünk Irénke és Sanyi) nem aludhatnak szinte semmit, tekintettel arra, hogy érkezési időnk magyar idő szerint éjjel háromra tolódott ki.

Vasárnapra minden meteorológia-előjelzés esőt ígért, ezért városnézést terveztünk Reykjavikban. Reggel viszont mikor felébredtünk, nagyon bíztató volt a helyzet. Véletlenül ott olvastam bele az útikönyvbe, ahol megemlítették, hogy az Esja hegyre több turistaút is felvezet Mosfellsbar-ból. Általános egyetértésben rögtön felcseréltük a városnézést egy kirándulással. Nem tudtuk, honnan indul a turistaút, de a hegy irányába mentünk. Láttunk egy szép völgyet patakkal a hegyoldalban. Mondtam is a többieknek, hogy az szimpatikus egy útra, még ha nincs is jelzés. Alighogy kimondtam, ott volt egy parkírozó, eligazító tábla a Thverfellshorn 770 méteres csúcsára való feljutást ábrázolva. Aki arra gondol hogy az semmi, a Börzsönyben is simán felmegyünk ilyen emelkedőre, annak mondom, hogy a 770 m tényleges magasságot jelent, lévén a turistaút tengerszintről indul. Hét állomás van az úton, a 4. állomásig egybakancsos nehézségű, a 4. és 6. között kettő, míg az utolsó szakasz a legnehezebb hárombakancsos. Az egybakancsos is végig emelkedik kb. 20-30 %-os emelkedővel. Az ötödik pontnál már elérjük a hóhatárt, az utolsó szakasz pedig legalább 50-60 %-os. Együtt indultunk, de egyre nagyobb lett a távolság a lányok és köztem, így már nem vártam be őket, hanem a magam tempójában mentem. Az utolsó két szakaszt már alig tették meg páran a sok túrázó közül. Nem szeretem a botot túrásásnál, de itt igencsak éreztem hiányát. Felfelé sem volt könnyű az utolsó két szakasz, de lefelé sokkal rosszabb volt. Semmi kapaszkodó, kiálló kő nem segítette a meredek havas lejtőn a lejutást. Minden lépésnél helyet rugdostam a hóban magamnak. Az ötös ponttól visszafelé hosszabb úton ereszkedtem le a kocsiig. A kilátás mindenhonnan csodás volt Reykjavikra, sőt a távolabbi Reykjanes-félszigetre is. Az út tejes szintemelkedése több mint 1000 méter volt, de ami igazán kifárasztott az a felső két szakasz lejtmenete volt. Nem szégyellem bevallani, hogy még két nap után is izomlázam van. Az utat 3 óra 20 perc alatt tettem meg. A lányok is kapaszkodtak derekasan felfelé, kb. félúton fogyott el az erejük, és fordultak vissza.

Fél kettő után indultunk vissza Reykjavikba, így még városnézésre is maradt időnk. Először a botanikus kertet néztük meg, majd a belvárosban a Sun Voyager szobrot, a Városházát, a Tjörnin tavat és a Hallgrims-templomot. A reptér felé még megálltunk Hafnarfjördurban kis nézgelődésre, majd Keflavikban tankolni, és már le is járt az ajándék három óránk. Hazafelé míg teljesen be nem sötétedett, sikerült pár légifelvételt csinálni Izlandról.

Elmondhatjuk, hogy jól kihasználtuk azt a négy napot, mely rendelkezésünkre állt Izland megismerésére.