7-én, szombaton vendégeinkkel együtt 21-en élveztük természetet, a nyárvégi meleget, miközben megerőltetés nélkül 13,7 km –t gyalogoltunk.

A kocsival utazók 7 órakor találkoztak Gödöllőn a szokott parkírozóban, Pestről közvetlen a Nagymaros-Visegrád vasútállomásra jöttek. Bélyegeztünk a vasútállomáson, mert a túra magában foglalt egy szakaszt a kéktúrából is. Elmentünk a majolikával gazdagon díszített iskola mellett, majd hamarosan szétvált a csapat. Volt aki a K+ jelzésen érte el az országos kéket, a nagy többség viszont a piros jelzésen. A túrakiírásban kék kereszten, OKT-n való utat írtam rövidebbnek, csak otthon, a GPS-felmérést vizsgálva derült ki számomra, hogy elírtam a kiírást. Valójában mindkét útvonal egyenlő hosszúságú volt. A Rákóczi utcán haladva mellénk szegődött egy vígkedélyű, de némileg túltáplált kutya. Akkor még nem tudtuk, hogy – kis bonyodalmat okozva – végig kitart mellettünk. A házakat elhagyva kellemes árnyas erdőben elkezdett emelkedni az út. Kereszteztük a zöld háromszög jelzést, majd egy kertelés-nélküli feliratú táblára lettünk figyelmesek (ld. képeket). Felértünk a Panorámaútra, ahol a farakásoknál megreggeliztünk. Kis hullámzásokkal értünk a Törökmezői-turistaházhoz. Mivel a K+ -en indulók még nem értek oda, visszamentem értük.

    Bőséges pihenő után a kéken mentünk tovább. A Hétvályú-halastó közelében áttértünk a Malom-völgybe, és egyúttal a zöld jelzésre, amit Zebegényig már el sem hagytunk. A kellemes völgyi utat a többszöri patakátkelés tette izgalmasabbá. Hiába lestem minden ilyen alkalommal, hogy lesz egy kis csobbanás, senki nem akarta lehűteni magát a patakban. Pedig 27 fok meleg volt. Zebegénybe érve szinte mindenki elcsábult egy rétesre. Nem sokkal a vonat indulása előtt értünk a vasútállomásra. A kutyát fel kellett csempészni a vonatra, mert sem szájkosara, sem póráza nem volt. Nagymaroson viszont hamar felismerte magát, és elindult hazafelé. Mi is így tettünk, csak mi vonattal, vagy kocsival.